A pokolba vezető út

Látatlanban tudom, hogy hamar végzünk, biztos valamilyen szektának a tagja, vagy valamilyen intrernetes idea beborította az agyát, azokkal meg nincs mit beszélni, hajtják igazukat, mint a pereces. Semmi gond ezzel, tiszteletben tartom mindenki világát, csak ne akarja rám erőszakolni még azzal sem, hogy értsem meg. Még jó kávét sem ittam ma csak két rosszat, nincs kedvem a kimosott szemébe nézni. De meghallgatom egyszer, már azzal is segítettem, pipa, mehetek tovább, ott ahol segíteni is tudok.

Na, álljunk meg egy pajkaszegi szóra. Aki azt állítja, hogy hasonló gondolatok sohasem fordultak meg a fejében, az magának és mindenki másnak is hazudik. Igen, van az a pillanat, amikor nem vagyunk olyan passzban, amikor előítéletünk van a másikkal szemben, amikor nem fordulunk oda olyan nagy mellszélességgel. Amikor csak kipipáljuk a dolgokat. De legalább kontrol alatt tartjuk magunk gyengeségét. És nem hazudunk nyitott lelket. Az nagyobb bűn.

Biztos csak azért terelek ezzel a kávéval, mert nem tudok napirendre térni az ügy mellett. Konkrétan megölte az apját. Konkrétan ugyan a rák ölte meg, de ő a saját kezébe vette a döntést, felgyorsította a folyamatot. Konkrétan rövidre zárta. És nincs lelkifurdalása. Az a rendőrség dolga, hogyan tudta ezt egy kórház intenzív osztályán megcsinálni, az az orvosszakértő dolga, hogy megállapítsa, tiszta tudatában tette-e ezt, nekem az adatot, hogy mindezek mellett az emberre is figyeljen valaki és segítséget nyújtson, ha igényli.

Nem mosott a szeme. Tisztán, értelmesen csillogó. Teljes nyugalommal ül velem szemben, bő negyvenes. Hála a fejlődő kozmetikai iparnak és a női magazinoknak, nem tudom eldönteni egyből, hogy magasan képzett diplomás, akinél státusz quo, hogy annak is nézzen, vagy jó értelemben vett átlag, akinél épp az átlagosságot fedi a markáns kinézet. Belenézek az aktájába, érettségi, adminisztratív munkakörök, alkalmanként, de nem sűrűn váltott munkahelyek. teljes család, gyerekek, szolid, lakótelepi élet. Nem megbántva senkit, tömegélet.

- Hogyan érzi magát?

- Egészen jól, bár itt hogyan érezheti az ember?

Nincs megilletődöttség, félelem, keserűség a hangjában. Sőt! Tartása határozott, a bűntudatnak nyoma sincs.

- Miben tudok segíteni?

- Miben tud segíteni? - kérdez vissza, amivel padlóra visz.

Bambán nézek rá, belém kövesedett a szó.

- Ezt úgysem érti meg senki, maga sem. Nem látta szenvedni.

Beleborzongok és óvatosságra intem magam, maradjak kívülálló, nehogy fáradt pillanatomban belehúzzon a saját érzelmi köreibe. Bár ez nagyon nehéz, hiszen ez a pár szó is elég, és a már megélt szenvedés látványa, a veszteség élménye, hogy érintetté váljak. Szólnék, de ő szól.

- Két éve nézem lassú elfogyását, nézem kétségbeesett szemét. Készült a halálra, mert nem tehetett mást. Készültem vele én is, mert én sem tehettem mást. csak rohangáltam orvostól orvosig, kerestem az interneten a csodagyógyszereket, a táplálék kiegészítőket, a vitaminokat. Kérdeztem ettől, kérdeztem attól, hittem ennek, hittem annak is. Nem tehet mást az ember, mint elodázza magában a felismerést, hogy tehetetlen. Pedig nem az. Nem, nem az.

Most először engedi el a tekintetem, és maga elé ejti a sajátját. Megnyugszom. na, most, most előjön a lélek és a belátás, hogy valamit azért nem jól csinált és, ha csak ebben a felismerésben segítem, majd ott vagyok mellette, míg a helyére teszi, akkor nem csak egy pipát teszek az aktájára. De megtörik a jó pillanat és valami szörnyűség kezd kibontakozni.

- Azzal éltem túl az elmúlt két évet, hogy nagyon sokat olvastam, böngésztem cikkeket, hozzászólásokat véleményeket. Kerestem valami támpontot, iránymutatást, megerősítést.

Olyan tisztán, értelmesen, nyugodtan beszél, hogy megrémít. Nincs nyoma sem a tébolynak, de még a picit elhomályosult agynak, ez a nő teljesen egészséges, semmilyen fizikális befolyás alatt nem áll. Döbbenetes kimondani, de úgy tűnik, hogy tudatának, gondolatainak teljesen birtokában van, képes döntéseket hozni és ezeket a döntéseket mindet a maga racionalitásával meg is tudja magyarázni. Az a szörnyű, hogy az ő racionalitásának az eredménye egy olyan döntés lett, ami ellentmond mindennek, amit a közösségben élő emberek gondolnak, elvárnak.

- És ennyi ember nem tévedhet! - nézz rám úgy, hogy azonnal lesütöm a szemem. - Nincs olyan földi vagy égi törvény, amely elveheti az embertől a szabadságát, a szabad döntését önmaga felett. Az életet magunknak kell megélni úgy, ahogy akarjuk, nem mondhatja meg más, hogyan kell azt csinálnunk.

Már a számon a riposzt, hogy nem a saját életéről döntött, de nincs jogom ítélkezni felette és megszakíthatja a szóáramát. Ha nem beszél, nem értem meg, ha nem beszél nem segíthetek, hogy megértse önmagát.

- Nekem ez az időszak nagyon nagy önismeret volt és ezekből a véleményekből építkeztem, töltődtem, építettem magamat. És igen megerősödtem, magamra találtam, tudtam minden pillanatban, mit kell csinálnom, határozottá váltam. Az életem teljesen megváltozott.  Már nem rohangáltam kétségbeesetten, tudtam, hogy csak én vagyok felelős az apám sorsáért, életéért. Ehhez sincs senkinek köze. Olvastam egy hozzászólásban, hogy az egyik asszonynak már könyörgött a férje, hogy beszéljen az orvosokkal, engedjék meghalni, ne kínlódjanak vele, de meghosszabbították a szenvedését hónapokkal. Ezt én nem akartam apánál. nem ezt érdemelte. Azt írta egy másik ismerősöm is az egyik posztjában, hogy ezeket a betegeket kísérleti alanyoknak tekintik az orvosok, mert már úgyis mindegy nekik.

Már nem vagyok álmos, már nem kell kávé, megszólalt bennem a vészcsengő. Uram, Atyám, milyen általánosságokból, tömegvélekedésekből építette fel magabiztosságát ez az asszony itt előttem? Én édes Teremtőm, milyen alaptalan hitből alkotott magának személyiséget ez az ember?

- Nagyon sok barátra, segítőre találtam így, napi kapcsolatban voltunk. nagyon köszönöm nekik a véleményüket, , segítségüket. A döntést én hoztam meg, nem is tudtak róla. De nélkülük nem erősödtem volna meg annyira, hogy nyugodt szívvel cselekedjek.

Előre hajol.

- Ennyit tudott segíteni. Meghallgatott. Ezzel tovább erősített engem. Köszönöm.

Szédelegve jövök ki a meghallgatóból. Nem is látom, hogyan kísérik vissza, nem hallom az elektromos zárak kattanását. Oltári nagyot szívok a szabad levegőből. Mint egy úttestre tévedt vad vizslatom a járókelők arcát. Vajon ők hogyan gondolkodnak? Mi határozza meg, hogy a világról, másokról, rólam mit gondolnak? Mennyire határozottak döntéseikben? Kinek a véleménye, szava, írása, hozzászólása határozza meg döntéseiket? A saját életükről, a másokéról, az enyémről...

Melyiket válasszam?

Nem szép, nem okos. Átlagos. S ez egy nőnél felér a halálos ítélettel. Bárki mással óvakodnék ezt közölni, de nála megtehetem. Annyi belső lobogás nincs benne, hogy a nyílvánvaló sértésért kikaparja a szemem. Olyan esetlenül ül most is a szomszédos boxban, percenként átkandikál a lécrácsos válaszfalon, vajon itt vagyok-e még?

Hát hol lennék, amikor nekem támadt az a megveszekedett ötletem, hogy "kudarcait" két szememmel láthassam?

A tények. Liza a fenti paraméterekkel, bár csak alig van túl a harmincon, már nem várhat a fehér paripa patakopogására. Négy éve keményen próbálkozik férjfogással. Hisz már "partnernek" sem kapós. Egyetlen erénye, fiatalsága enyhén szólva romokban. Túl van már a "hadd mutassam be neked egy régi NŐTLEN barátomat!" korszakon, véget értek a "táncos szórakozóhelyeken" tartott razziák, a magányosok klubjának partijaitól pedig vízhólyag nőtt a formás fenekére.

Szóval hirdet. Hirdeti magát. " Százhatvannyolc magas, harmincas (no, igen), csinosnak mondott, magányos lány keresi...". Ahogy az, mióta világ a világ, szokás. A fényképes levelekre aztán rögtön randevúidőponttal válaszol, nehogy véletlenül elszalassza az Egyetlent.

Most megtekertük a dolgot. Három "pályázót" szemeltünk ki, s egyazon szent nap egyazon órájára hívtuk őket. Hogy egymással szembeni zavarukban ne vegyék észre Lizáét.

Mire felocsudok az elsô érkezövel már túl estek a bemutatkozáson. Ha nem vésődtek volna oly mélyen agyamba a hosszú mustrálgatások alatt arcvonásai, fel sem ismerném a fényképénél jó tíz évvel öregebb Igazi Gentlemant. Titkos esélyesem bizalmamnak megfelelően hipp-hopp munkát ad a kis sörkert teljes személyzetének. Lizának ez láthatóan imponál, de ideges arcrándulásai jelzik, ezzel szemben mennyire feszélyezi a maga szerencsétlensége. Ekkor toppan be a mi Nagy Buta Mackónk. Tohonya ringlispirként forog, nem érti a szituációt. A hely az idő a megadott, de valaki belemászotta képbe. Dühös szusszanással huppan le, s olyan villámló szemekkel néz a pincérre, hogy az elfelejti feljegyezni a rendelését.

Az utolsó, mint mindig, Aki Kilóg a Sorból. Most is részeg. Csak könyököl. Egyikkel az asztalon, másikkal a combján. S félgörnyedt testtartásában két vigyor közt újabb kört rendel.

Bemutatkozás. Mint egy közepes televíziós kvízben. Az egyetlen dolog, ami szól valamiről. Aztán csak toszogatják maguk előtt a beszélgetés kényszerűségét. Csikorogva, kelletlenül, izzadságszagúan.

Liza homloka lassan gyöngyözni kezd. Egy-egy csepp fénylő utat vág a púderbe. Újra és újra kiesik szerepéből, a magára erőszakolt méltóságteljes tartás megbicsaklik, idióta röhhencsei a társalgás fájó felhangjaivá lesznek...

Mindenki csalódott, mindenki menne már. Pedig Liza még nem választott!

Nagyon roszul érzem én is magam. Én rángattam bele Lizát ebbe a játékba, akárhogy is próbálnám tagadni, de terepgyakorlatot csináltam ebből a lányból, ahelyett, hogy csónakosként segítettem volna. Kihasználtam azt, hogy kétségbeesésében megnyílt, látni, érteni engedte, hogy mitől vált magányossá. Ha magányossá nem is, miért él egyedül, miért van szüksége társra.

Ez utóbbira nagyon egyszerű a válasz. mert így képzeli el az életét. Pont. Nem szabad vele vitatkozni, hogy másképp is lehet, hogy mi a jó, mi neki a jó, ő egyszerűen ezt akarja, akkor fogadjuk el. De nézzük meg, hogy miért akarja? Mert, ha abban van olyan, ami nem egészséges, kétséges, kifogásolható, akkor azzal szembesítsük! Tudjon új döntést hozni. Ha az ugyanaz, mint a korábbi, nem baj. Mert már van alapja. Olyan, amilyen, van.

Lizánál szerencsére az nem gond, hogy a közvetlen környezete kinézné, kivetné, kinevetné, ha társtalanul bevénlányosodik. Még az a pletyka sem lengi körbe, hogy azért van egyedül, mert biztos egy nős férfi szeretője régen. Egyszerűen annyira nem része az őt körülvevő világnak, hogy még véleményt sem formálnak róla. De legalább rosszat se. Bár az is jobb néha, mint a semmi.

Ugyanakkor egy annyira zárt világban él a kis hivatalában, hogy nincs is kivel ismerkednie. A kollégák vagy ezer éve ott szürkülnek mellette, vagy olyan gyorsan tűnnek el, hogy mire felemelné a fejét köszönni, már nem dolgoznak ott. A direkt ismerkedési felületek pedig annak jók, aki valódi bulgárkertész: melegágyból ki, melegágyba be, oltás, szemzés, dugványozás.

Liza kínlódik, és csak azért nem pislog felém, mert megegyeztünk. Jó kislány. Én meg a rossz fiú. Ú, de elcsesztem ezt.

No, nálam akkor van baj, ha a racionalitás felborul és az agyamban hirtelen hömpölyögni kezdő mondatok között hirtelen kikapok egy összefüggést és azonnal cselekszem. Általában hülyeséget.

Már azon kapom magam, hogy az asztalnál állok és sűrű bocsánat kérések közepette darálom, hogy miért késtem, de nem felejtek el bemutatkozni mindenkinek és próbálom Liza kétségbeesett tekintetét kerülni, aki végképp nem ért semmit, az álla úgy leesett, hogy a bokáját veri.

Lehuppanok, átveszem az Idegesítően Vigyorgó Be Nem Áll A Szája, Azt Hiszi Jópofa hirdetésre érkező szerepét.

A három pasi nem érdekel, először Lizának segítek. Bár majd mindent tudok róla, kedves érdeklődéssel néhány támpontot, életkarót leverek, hogy a másik három bocifej is be tudjon kapcsolódni. Magamról cask annyit árulok el, amennyit az inkognitó megenged, de csak valóságos tényt szabad, mert másba belebonyolódik a szerepjátszó.

Furcsa, de Liza lassan kinyílik. Látom az érdeklődést az arcán, hogy végre beszélhet, ő is kérdezhet, hogy megindul valami az asztal fölött. Amúgy ritka szemét, mert be-bekérdez olyan dolgokra, amely sepregetik a lelepleződés határait és ilyenkor furcsán, sunyin néz rám.

Ami azonban a legmeglepőbb, hogy Aki Kilóg A Sorból az első, aki bekapcsolódik a beszélgetésünkbe. Van humora, kicsit sekélyes, néha alpári, de azért van, élvezhető. Emberi dolgokat mond, hétköznapiakat, lassan azonban minden szava cseppenként megtelik keserűséggel és sajnos fél óra után elveszítjük, mert annyira belekeseredik önmagába, hogy pillanatok alatt örök szerelmében feloldódik. A Hubertusban.

Gentlemant már az első pillanatban elveszítettük, ahogy megérkeztem. Dölyfösen, keresztbe rakott karral ül, hátravetve magát, ajkán fitymáló biggyesztés, már majdnem kimondja, hogy mit gondol rólam, meg az egész világról. Mérhetetlenül sérti egy másik hímegyed megjelenése a szemétdombon. Bár küllemben, alkatban, vagyoni helyzetben, szóval mindenben felettem áll, de a kommunikáció hadosztálya rommá, porrá lőtte a szép, méltóságos vártornyokat.

Nagy Buta Tohonya  Mackónk csak ül, pislákol szemében némi értelem, de még nekem, a nyitott csónakosnak is a perifériára, tekintetem vakfoltjára kerül. Mondom a beszélgetés páros teniszből egy időre háromszögeléssé vált, ahol a morcona biró hátradőlve figyelt bennünket, és a Buta Mackó mintha el se jött volna a meccsre.

No, ez az én nagy hibám, nem veszem észre mikor elég. Mikor elég belőlem. Úgy bele tudok veszni önmagam nagyságába, szóbodraimban ellubickolok a végtelenségig, hogy már észre se veszem, hogy csak magamnak beszélek. (Még, ha az intelligensebbek ilyenkor is figyelnek rám. Meg akik szeretnek. Meg akik akarnak valamit…)

Szóval mire végre kikerülök önnön bűvkörömből, azon kapom magam, hogy Gentleman száraz tenyét fogom és fogadom búcsúzását, Kilóg a Sorból a pincer segítségét veszi igénybe – talán önként – a távozásra, és ahogy visszahuppanok a megmaradó hármasunkhoz, már nincs rám szükség.

Liza beszélni kezdett. Nem, tévedés. Kérdezni. Érdeklődni. Figyelni. A másikra. Ismerni, érteni, megérteni készül valakit.

Felesleges harmadikként látom, hogy élvezi. És ez a Tohonya Mackó egy cseppet sem buta. Ez megvárta, míg küzdelem nélkül a sallang távozik.

Távozom én is.

Utóirat: Én voltam az esküvői tanujuk.Cseppet Sem Buta Cseppet Sem Tohonya Csupaszív mackónk elárulta, hogy az első pillanattól kezdve felismert, tudta ki vagyok..

Fortélyos félelem

,,Nyolc napon túl gyógyuló sérülésekkel kórházba szállították tegnap éjjel a helyi napilap munkatársát. A rendőrség ügyeletesének tájékoztatása szerint, eddig ismeretlen tettesek hazafelé menet lepték meg az újságírót, s néhány perc leforgása alatt, feltehetőleg botokkal, véresre ütlegelték. A sértett nem hajlandó személyleírást adni támadóiról.,,

Nem így szerettem volna bevonulni a sajtó történetébe. De amíg a pályán voltam, valahol a lelkem mélyén ott mocorgott a félsz. Hiába próbálom támadhatatlanná formálni szavaim, ha valakit sért, akkor...

Tavasszal történt. A Körút megengedett tempójában suhant az autóm, zöld lámpáról, zöld lámpára. Csak a tudatalattimban cikáztak a gondolatok a – nem merem kimondani milyen nemzetiségű – autókról, közlekedési kultúrájukról, a benne ülők esetleges foglalkozásáról, probléma megoldó eszközeikről és intelligenciájáról. A tudatalatti azonban valós képekből szokott beindulni, így nem véletlen, hogy ráfókuszáltam az előttem lévő fehér Ladára.

A zöld jelzésnél csikorgó kerékkel kilőtt. S ugyanabban a pillanatban elindult egy idősebb férfi keresztbe az úton. A zebrán túl, úgy tíz méterrel. Már lépte volna át a felező vonalat, amikor a fehér Lada fékezés nélkül, ráhajtva a felezővonalra elcsapta. A majd százkilós test megpördült a levegőben, földközeli röppályára állt, majd tehetetlenül folyt szét az aszfalton. Nem tudom miért, honnan jött a felszólítás, máris mantrázni kezdtem a rendszámot. A Lada fékezés nélkül elviharzott. Az épp lelassított autóból fordultam ki, az ajtót a lendület csapta be mögöttem. A pihegve fekvő férfihez ugrottam – ismételgettem magamban a rendszámot – ordítottam, hogy valaki hívjon mentőt.

A pókhálósra tört szélvédőjű autót a város határában találták meg. A cserbenhagyónak nyoma veszett.

A család, a barátok, a kollegák, sőt, a kész lapot látva a nyomdászok is azt ajánlották, ne írjam meg az esetet. Hisz nemrég volt lövöldözés a Hubertusz presszóban, labda nélküli baseball meccs a Centrál Hotel parkolójában. Kell ez nekem? Gondoljak a családomra, ezeknek semmi sem számít...

Féltem, bevallom féltem. S talán a vérembe ívódott felelőtlenség szülte a vakmerőséget, hogy mégis megtettem. Több ezer példányban látványosan, a rendszámot kiemelve üzentem - talán hadat - az ismeretlen, embertelen embernek.

Ma meg azt sem merem leírni, hogy milyen náció felségjele volt az autón.

Fortélyos ez a félelem. Nem más, mint rettegés a semmitől, a buta meséktől, amelyben nem tűnnek valódinak a szereplők. A hétköznapok monotóniájában nincsen maffia, pénzmosás, védőőrizet, gyermekrablás, zsarolás, prostitúció, kábítószer, hirtelen, kegyetlen, értelmetlen, embertelen, nemtelen pusztítás.

S igen fortélyos ez a félelem, mert némává és gyávává tesz. Mákonyként ihatom saját magam magyarázatait, hogy mit, miért nem mondok el, mit miért nem teszek meg, de akkor is mákonyok ezek a mondatok. Hazudok magamnak. S a félelem rémmesékké teszi a tündéri történeteket, ahol a jó mindig igazat mond, s ha ezért meg is kell járnia a kaszás vermet, a medve barlangot avagy a poklok poklát, a végén király lesz, s országára becsületességével örök aranykort hoz.

Hát nem. Marad a fortélyos félelem, hogy egy egy igaz mondat hol üt majd vissza. Hol állok majd értetlenül akár egy döntés felett is, ami mögött egy sértett, gonosz árnyék sunyi könyörtelensége lapul.

Igen féltem akkor is, amikor a kultikus belvárosi szórakozóhelyen, a Plage-ban megesett rombolás valódi történetére voltam kíváncsi. Mert már mindenki félt, akinek kérdést tettem fel! Olyan emberek, akiket évek óta ismertem.

Mindenki tagadta, hogy annak a rendész csapatnak a vezetőjét, amellyel aznap bontott szerződést a szórakozóhely tulaja, látták volna a helyszínen. Kivéve maga a sportember – tegyek idézőjelet? -, aki kérdés nélkül elmondta, hogy több társával ott volt, de nem avatkozott közbe, már nem az ő feladata volt. Nem tudta megakadályozni, hogy ismeretlenek egyesével egy-egy rúgással minden piszoárt kirúgjanak, hogy a tükröket fejmagasságban, szintén rúgás nyomok horpasszák be. Fortélyos ez a félelem, mert a tulajdonos, régi ismerősöm még ezután sem merte azt mondani, amit látott. Hogy tényleg ott volt a rendészet korábbi vezetője. Nem többet. Csak annyit, hogy ott volt.

Meghűlt bennem a vér, amikor az esetről a karate-bajnok véleményét kérdezve azt kaptam válaszként: ,, Szóval most az van hogy én csináltam? Álljon elém, aki azt mondja, hogy én csináltam!,,

Nem mondtam semmit. Találgatásokkal egyetlen ember becsületét sem mocskolom be. Bármit írtam eddig, az csak olyan volt, amit bizonyítani is tudtam.

De lehet, hogy most már azt sem írom le.

Mert félek.

Az utcára lépni, autóba ülni, szeretteimet otthonról elengedni... Nincsenek konkrét emberek, akiktől tartanék. Mint ahogy néhány milliónyi sorstársam lelkében ugyanúgy nincs. Csak a fenyegetettség arctalan érzése. Látták volna a lottó ötöst megnyerő család faluját. Az emberek gyűlölettől izzó szemmel, de félelemmel telítve fordultak be a kapukon, ők nem tudnak semmit, ők nem mondanak semmit, nem akarnak bajt a fejükre. S a szerencsés család egy cseppet sem boldog, mert akinek egymilliárdja van, annak már érdemes elrabolni a gyerekét, annak már érdemes betörni a házába, annak már rettegés az élete, annak már pénzért kell megvásárolnia a szabadságát.

Ezrek és milliók ma már egyszerűen némák maradnak, ha kérdezik őket, nem állnak meg, ha valaki bajba jutott, s főleg nem kérdeznek rá a dolgok miértjeire.

Már otthon is „diplomatikusak”, „konfliktuskerülők”, „alkalmazkodók”, „elfogadók”. Gyávák.

József Attila rettegése a huszadik század végén, neonfényben, csiricsárén csillogón: Fortélyos félelem igazgat. Jobb, ha ezt az eszükbe vésik. Mert, ha nem...

Leejtett fejjel

Hiába próbálok visszaemlékezni az arcára, sajnos mindig csak úgy sejlik fel előttem, ahogy leejtett fejjel ül, térdeit szorosan összeszorítva, kezeit combjai közé préselve. Ha megszólalt, hangja mély, dörmögő suttogásként tört fel a függönyként előredobott hajzuhatag mögül…

Annál harsányabb apuka. Na, az ő arcára jól emlékszem. Tipikus vidéki Pierce Brosnan és Goeorge Cloony keveréke, szóval egy elfuserált műmájer playboy. De ezt a kutyabőrrel nem igazolható úri származást azonban eszik a szavatosságukat lassan elvesztő szinglik, különösen, ha a korábbi apuka a nyakukon hagy egy csemetét. Jelesül ezt a leejtett fejű kislányt. De visszatérve a hangoskodó playboyra még nehezíti a helyzetet, hogy jogász a szentem, de egyetlen ügyvédi közösség szintjét nem érte el a tehetsége, de szerintem az ambíciója sem, így aki ügyvédnek nem jó, de van egy haverja valamelyik cég vezetésében, akkor vállalati jogtanácsos lesz. Ha pedig a hatvanezres kisváros politikai konjunktúrájában lehetőség adódik, hát még önkormányzati képviselő is. No, ő az. Mindkettő. De ettől a föld felett jár, affektálva megmagyarázza, hogy ez a lány egyszerűen nem fogadja el a jót, amit valójában ő testesít meg – ekkor jelentőségteljesen anyucira néz, aki nem győz bólogatni, és elragadtatásában, ha nem vagyok ott, még másra is képes lenne.

Hányni tudnék, de nem tehetem. Nem tudom felfogni, hogy ez a nő, hogy képes ennyire megalázni magát, kifordulni magából, elfordulni a lányától. Hogyan képes önmagát megtagadni, feláldozni egy nyilvánvaló barom oltárán. Hogyan képes lányát megtagadni ezzel a múltját, jelenét, kapcsolatait, a valóságát?

Fél? Nem látok rajta külsérelmi nyomokat. Egyetlen tikkelés, furcsa szemrebbenés, arcfeszülés, révedő tekintet sincs a beszélgetés közben. Higgadtság. Nyugodtság! Egy csónakosnak nem lehetnek előítéletei. Legyen rejtvény ez a nő, vízszintes kilenc, nyolc betű, az apa a függőleges 12…

Szóval egy hatvanezres kisváros. Mások által csinosnak mondott harmincas. Egyedül marad egy gyerekkel. Belenéz a tükörbe. Látja magát önmagába belefulladni, fordulni, öregedni, elveszni. Nem látja kilépni, épülni, élni. Elbódítja a hirtelen mellészegődött kedvesség, udvariasság, társadalmi elfogadottság, új körök, jelentőségteljes körök, egy új élet lehetősége. Amihez könnyű alkalmazkodni, ragaszkodni. Ami gyakran vakká tesz.

És most beszéljünk a negyedik személyről, a kis vásott kisfiúról, aki beszélgetésünk alatt tüntetőleg messze ül nővérétől, anya ölét apa térdére cseréli, bezsebeli a szerető, elégedett, sőt büszke pillantásokat. Azzal, hogy van, létezik, megszületett, mindent elvégzett azért, hogy az első, a kiválasztott, a mindenek és mindenki feletti legyen. Tudatlanul, de sajnos ilyen a gyerek, látom, hogy már egyre tudatosabban. Átveszi nővére helyét, teljesen, mindennel együtt és mindenkinél.

No, de mi a gond? A lányka viselkedése, magába fordulása, külvilág tagadása már nem csak otthon, hanem az iskolában is szembetűnő. Felvételizni, továbbtanulni kellene, de nem hajlandó tenni érte, de még nyilatkozni sem, egyszerűen nem szólal meg sem tanulóként sem magánemberként sem tanárai sem osztálytársai felé. barátnői is konkrétan félnek tőle, bár nem mond semmit, de a konok csend néha félelmetesebb, mint a fel-feltörő agresszió. A szülők nem, de az osztályfőnök már vélelmezni kezdi, hogy a kislánynak öngyilkossági gondolatai vannak.

Playboyunk szerint ez lehetetlen, mert az ő családjában ilyen nem fordulhat elő, nincs is rá alapja a lánynak, mert mindent megadnak neki, csak ő egyszerűen nem hajlandó elfogadni. Az anyuka csak tördeli a kezét, párja tekintetét keresi, hogy belefúrhassa az övét, „igen szívem, igazad van, te benned bíztam eleitől fogva…”. És féltőn magához öleli a kisfiút, nehogy az elhíresülten cseppfertőzéssel és érintkezéssel terjedő depresszió lányáról a virgonc kölökre átterjedjen.

Patthelyzet. Nem értek semmit, nem tudok mit mondani. Nem lehet két felnőtt személyiséget akként hajtani, hogy rugalmasan illeszkedjen egy tinédzser lázadó korszakához, világfájdalmához, hormonális depressziójához. Ülök a csónakban, de egyszerűen nem tudom felvenni az evezőket, nem tudok elindulni.

Ekkor apa, vesztére, megrúgja a csónakomat.

„ – No, így nem megyünk semmire!”

Odafordul a magába fordult lányhoz.

„- Ha nekem nem mondasz el semmit, hát mondd el egy idegennek!” – és kanyarít egy akkora megvető biggyesztést az ajkára, hogy majd a földet sepri.

A következő másfél óra nyögvenyelős, szavanként kivárt és nem erőszakolt beszélgetését, kínlódását, döbbenetét felesleges részleteznem. Álljon itt csak a szikár történet.

Szóval egy tizennégy éves lányról beszélünk. Be kell tartania az új apa sarkos szabályait. Rendmániáját. Szokásait. Bele kell törődnie és törnie a kőkemény rendjébe. Ezzel még semmi baj nincs. Eközben a hormonok megteszik a hatásukat. Nőiesedik a kicsilány. Érzésekkel, érzelmekkel, vágyakkal. A gyermek helyét átveszi lassan a nő. A gyermeket a félelem a rendben tartja, a hormonok és a vágyak feloldják a rend értelmét. Anyjára nem számíthat, ő rendpárti. És még ebben sincs semmi újdonság.

Az apa hobbija, hogy rottweilereket tenyészt. Napi rutin tartozik hozzá. Etetés, takarítás. Mindenkinek kötelessége rést venni benne. Neki, az anyának, a lánynak.

Egy szeptemberi napon, az iskolakezdés után, még buzogva a nyári élményektől az osztály lányai eldöntik, hogy a kisváros fagyizója előtt traccspartira gyűlnek össze. nincs még házi, még nyáriasan süt a nap, még nem mutatták meg egymásnak az új falatka nyári göncöket, no, meg a fagyizó felé szoktak véletlenül a fiúk is sétálni. Leejtett fejű lánykánk szépen összekészül, kifesti körmeit – mert, miért ne -, és engedélyt kér távozni a szeánszra. A határozott nem előtt még kap egy fejmosást, hogy „úgy nézel ki, mint egy ribanc, azonnal takarítsd le a körmödről azt a szennyet, és amúgy is nem. Nem és kész”.

Kiszökik a kapun. Az apa az emeleti ablakból észreveszi. Utána fut. A nem kevésbé forgalmas utca szeme láttára hazaráncigálja. Úgy, ahogy van, bependeríti a négy rottweiler kennelébe. „Ha elvégezted a dolgod, mehetsz!”

A lánynak a puszta kezével kell összeszednie a dúvadak ürülékét. Itatójukban próbálja kezét megmosni, körme alól kiszedni, ami odaragadt.

Zokogva készre jelenti. A nevelőapja kinyitja a kaput és int. „Most már mehetsz, úgy ahogy vagy…, és többé nem érdekelsz!”

Akkor csak ott állt, zokogva a kapuban. Se ki, se be.

Tizennégy éves. Az élete se ki, se be.

Ilyen egy leejtett fejű élet, se ki, se be…

 Csőd szélén a Szeretet Kft.

A pszichiátria egyik kezelőjének csendjében ültünk. Egy megválaszolhatatlan kérdésre kerestük a választ. Hova mehet egy tizenhét éves lány, ha családja látni sem akarja? Ha hazugságai, lopásai miatt már mindenhol átokként kezelik? Ha egyetlen békesziget van csak a számára: itt, a pszichiátria zárt ajtói mögött. Pengeéles, gondolatokkal teli aggyal a semmibe révedő arcok között. Érzőn a tompított érzéketlenség birodalmában.

Szóval azon tűnődtem, hogyan tudnám fájdalommal szabdalt lelkében úgy nevelni a remény virágát, hogy annak ne legyen bódítóan csalóka illata, s hogyan tudnám megmagyarázni egyszerűen számára, mi is történt röpke két év leforgása alatt kicsiny életében anélkül, hogy az egyik kezemmel nevelt virágot a másikkal le ne szakítsam. S akkor kiböktem…

„Tudod a család olyan, mint egy gazdasági vállalkozás. Egy kft. Itt is a kölcsönösségen múlik minden, mint az üzletben. Mindenki a maga szeretetét adja a másik szeretetéért cserébe. Akkor jó az üzlet, ha mindkét fél elégedett. Csak ekkor működik a Szeretet Kft.!”

Úgy nézett rám, mintha nem én lennék a látogató őnála, hanem épp fordítva. Zavaros elméleteim miatt én lennék a kezelt az elmeosztályon. Ám ahogy az ő, csőd szélére került Szeretet Kft-je gazdasági elemzésében egyre előrébb haladtam, egyre inkább új, közös közgazdasági nyelvünkön tette fel a kérdéseit. Szóval megértett.

Kláráék gazdasági társasága a kezdetekben tipikusnak volt mondható. Egy apa, egy anya – sajnos nem minden kft. mondhatja el magáról, hogy ilyen teljes igazgatótanáccsal rendelkezik – és két áldott-szép gyermek, akik a hosszú távú befektetés megtestesítői. A Kft. szeretet-tőkéjének nagyobb részéből így egységesen osztozott az apa és anya, a kisebbik részen a két leány. Kifelé úgy tűnt, tökéletesen üzemel a cég, de… Klára négy éves volt, a húga egy. Az anyjuk öngyilkos lett. Ezzel az apa lett az ő szeretet-tőke részének tulajdonosa és mindent és mindent a két gyermek jelentett számára.

Klára, a nagyobbik testvérként – saját bevallása szerint – az általános iskola első osztályától próbálta meg átvenni az anya szerepét. Istápolta húgát, segített az apjának, aki ezt csak akként könyvelte el, milyen rendes ez a gyerek. Eszébe sem jutott, hogy a kisebbik tőkerészes ilyen fiatalon – minden tudatosság nélkül – ügyvezető igazgatói szerepre tör.

S erre még akkor sem derült fény, amikor az anya halála után hat évvel az apa mellett megjelent az élettárs és vele együtt egy harmadik testvér az élettárs kudarcot vallott első házasságából. Még egyszer mondom, még ekkor sem robbant a bomba, pedig az apa idegen „befektetők” között osztotta szét saját tulajdonrészét, bevette őket tőkéstársnak a Szeretet Kft-be. Felosztotta a saját szeretet-tőkéjének azt a részét, amire nagyobbik lánya pályázott. Egyúttal az „új asszony” nagyobb szeretet-tőkéhez jutott, több beleszólása lett a Kft életébe, mint az anyaszerepet átvevő nagyobbik lánynak. Még ennek ellenére nem robbant a bomba. Klára a másik kis részvényest, húgát kezdte el pátyolgatni. Egymás után simította el a veszekedéseket a húga és a nevelőanya között, ugyanakkor mit sem törődött az új testvérrel. Egyre inkább úgy érezte, hogy neki kell irányítani ezt a családot és nem értette, hogy az apja – aki erre nem képes – miért nem látja ezt be, miért nem hagyja? Ő pedig azt nem látta be, hogy nem rendelkezik akkora tőkével a cégben, amely feljogosítaná a vezetésre.

Aztán ahogy az lenni szokott, a bújtatott dac, a mosoly mögé zárt ellenkezés egyre inkább a felszínre tört. Már nem volt Klára olyan kedves nevelőanyjához, már nem állt ki annyiszor húga mellett, és egyre többször kérte számon apjától, miért hisz inkább a nevelőanyjának, mint neki, aki a vérszerinti lánya. Így ahelyett, hogy növelte volna szeretet-tőkéjét két kézzel dobálta a semmibe. „Ha ti nem szerettek, akkor én sem szeretlek benneteket!” A húga egyre inkább ellene fordult, inkább a nevelőanyjában keresett társat, az apa pedig a nagyobb tőkerészeshez húzott, akivel együtt úgy gondolta, hogy kellő szigorral egyben tudják tartani a családot.

Válságmenedzseri szerepet vállaló tag nélkül, tisztázatlan részesedési arányokkal, kifelé mutatva egy jól prosperáló cég látszatát érkeztünk el ahhoz a pillanathoz, amikor Klára tizenhat évesen – korának megfelelően – már azon kezdett el gondolkodni, hogyan tudna saját kis tőkéjéből egyszer majd saját vállalkozást csinálni. Szóval a leválási folyamat kezdetére zilálódott szét a család. Ebben a pillanatban már csak kemény megszorító intézkedésekkel voltak képesek a működőképességet fenntartani. Aztán még újabbakkal, még újabbakkal, még újabbakkal. S nem értették, miért nem hallgat rájuk Klára?

A válasz egyszerű. Már csak névleg volt részese a Szeretet Kft-nek. Tőkéje semmi. Mivel szétszórta, elpocsékolta, ami volt neki, s ami járt neki, ami járt volna, külső tőkét kívánt keresni. Szeretet-szegénységében már kalandoroknak és tőzsdecápáknak is bedőlt. Mivel lakásukból csak az iskoláig és vissza lehetett távol, az interneten ismerkedett és az első fiút a szívébe zárta, aki kedves szavakat repített hozzá. De őrült módon! Már csak az ő létezett számára, fiktív számlákkal, csak általa képzelt szerelemmel töltötte meg a lelkét. S már úgy tárgyalt apjával és nevelőanyjával mint egy valódi tőkéstárs, pedig csak hitte, hogy van tőkerésze, hogy van bármilyen tőkéje. Csak hitte, hogy szereti valaki.

Mint egy elmeháborodottra néztek rá a család józan tagjai. S ekkor még nem is sejtették, mekkora aknamunka zajlik a cég ellen a háttérben. Klára érezve, hogy tőke nélkül, csak névleg van a Szeretet Kft-ben, hogy vezető szerepre már sohasem tehet szert benne, hogy belül tulajdonnal rendelkező társat sem tud már találni, hisz apja és húga is elfordult tőle, tudat alatt és tudatosan a Kft tönkretételére törekedett. Apjáról, a családról horrorisztikus hazugságokat terjesztett, elment odáig, hogy anyja önkezű halálát is megkérdőjelezte. S mivel szeretetet törvényes úton szerezni nem tudott, s a Szeretet Kft-n belül mintát sem tudott találni már arra, hogyan lehet ezt tisztességes módon megtenni, külső kapcsolataiban is gazdasági bűnözővé vált. Már mindenkinek hazudott, már mindenkit kijátszott a másik ellen, lopta, hazudta a szeretetett.

Aztán egyik pillanatról a másikra tizenhét évesen új Kft-t alapított, legalábbis azt hitte. Elszökött egy fiúval a nyári szünet elején, de előtte szépen kizsebelte a szülei pénztartalékát, hipp-hopp leszívta az összes bankkártyáját. Végigbulizták a Balaton partot.

Elfogyott a pénz és vele együtt az új Szeretet Kft. minden tőkéje is. A fiú pattant, ő pedig egy kicsit tőkehiányos környezetbe került.

Aztán az öngyilkossági kísérlet miatt a pszichiátriára. Felszínes vágások a karon, mennyiségében egy jófajta öklendezésre alkalmas nyugtató.

Klára még Kft-t szeretne alapítani…

Ha neki sikerült…

Egy jellemző SMS üzenet Tőle: „Hogyan végzed el a papírmunkát a nagydolog után,, ha eltörik a kezed?” Válaszom: „Hát, nem is tudom…” Erre Ő: „Te mit problémázol rajta, neked kettő van belőle!” Ezt írta egy olyan ember, akinek csak egy keze van összesen. Tizenhét éves volt, amikor kiesett – kilökték – a vonatból, és a „személy” csak a bal kezét hagyta meg. Lábait térd felett és térd alatt, jobb karját könyök felett csonkolta. Az üzenet aláírása: „A Százlábú.”

Már az SMS fricska is mutatja, hogy ez nem egy horror-történet lesz, s a gyengébb idegzetűek kedvéért már most elárulom: hősöm jelenleg saját jogon bérelt lakásban él és számítógépes grafikus egy  nyomdában. S ha nem lenne megint furcsa íze a mondatnak, úgy folytatnám: saját lábra állt, de hát, ugye…

Ej, már én is kezdek ál-jótét-lélek lenni, nehogy egy szóval is megbántsam, mert fogyatékkal él, de ez álszemérem, mindannyiunkban valami fortélyos félelem kél, ha egy „más” emberre nézünk. Erre Ő csak annyit mond: „marhaság, azzal sértsz meg a legjobban, ha rokkantnak nézel!”

Jó, de most őszintén: mindenkiben dúlt volna a nagy dilemma, hogy sírjanak, vagy nevessenek, amikor ez a hamiskás mosolyú huszonéves fiatalember, egy huncut sóhajjal kísérve azt mondja: „úgy szeretnék egyszer bal lábbal felkelni!” Ami persze van neki, csak éjszaka nem hordja. Reggel felcsatolja a jobbal együtt, és azzal jár. Felkel és jár. Ugyebár a mondat ismerős és nekem ez legalább akkora csoda, mint ami a Biblia tanúsága szerint egy hasonló felszólítás hatására következett. Botot sem használ, nem ül tolószékbe, ha kell, emeletre mászik. „Te sohase figyelsz fel arra, hogy melyik oldalt van a korlát! Nekem minden ettől függ! Hiába tanultam meg kínkeservesen a művégtagokkal járni, ha nem tudok le és felmenet kapaszkodni. Csak sétálnál velem végig az utcán! No, én meg tudom neked mutatni, mi az, ami lehetetlen egy fogyatékos számára!”

Szerintem nincs ilyen. Következzék itt egy rá jellemző példa. Testmagasságának és alkatának megfelelően arányos, negyvenegyes cipőláb méretű művégtagot készítettek neki. Járásán csak annyi látszik, mintha egy kicsit húzná a lábát, de ez elég ahhoz, hogy az egyik cipője jobban kopjon. „Mondjuk zoknit nem kell sem mosnom, sem stoppolnom, talán havi egyszeri alkalommal, a sterilizálás szempontjából cserélnem! ha lábat mosnék, olyan szag lenne itt, mint eső után a fatelepen!”

Egyszóval elindult cipőt vásárolni. Meglátta, megszerette, de… Negyvenes méretű volt. Megoldás? Igen kitalálták. Hazament és levágott egy számnyit a műlábából.

Nem tudom, miért, de nekem is nevetnem kell, ha mosolyog. Olyan jó kedéllyel teszi, olyan vagánysággal, ugyanakkor érzem, hogy hatalmas fájdalom van mögötte, ezzel is palástolja, hogy fél, fél a másik, fél az egészséges emberektől. Zavarban van, és még néha kísérti a múlt…

A korán meghalt édesanyjáról csak egy fotója maradt. Ötéves korig állami gondozásban nevelkedett, ezután nevelőszülők fogadták be és nevelték. Mára már ők sem élnek.

Igazi „kivagyi”, balhés, pökhendi, odamondós, „ki, ha nem én” kölyök volt. Aztán egy nap azon a bizonyos „személyen” körbekapta néhány haragosa. Fiatal suhancok. A baleseti jegyzőkönyv szerint nekidőlt az ajtónak és véletlenül kiesett. Tizenhét évesen véget ért az élete.

„Nem azon kell siránkozni, ami elveszett, azt kell kihasználni, ami megmaradt! Évekre volt szükség, mire ezt hittem is, nem csak mondtam!” Budapesten végzett közgazdasági szakközépiskolában. Ez volt a könnyebb. Ezután megkezdte az emberfeletti küzdelmet: megtanult újra járni. S mikor elindulhatott volna…

Jó, örüljünk annak, hogy család nélkül, fogyatékkal legalább egy szociális otthonba kerülhetett, de ami másnak végállomás, az neki csak átmenet volt. Addig járta az útját, míg ma, egy fogyatékkal élőknek kialakított lakást nem bérelhet. Már ebből is elég kevés van, de ő abból a kevésből is szerzett egyet. Az internet legnagyobb szörfözője, a lakótelepen, ahol él, mindenki számítógépét ő javítja, programoz, vagy szerel. No ezt látni kell! Egy kézzel csavaroz, tartja a számítógép házát, lábával kicsit besegít. De minden illeszkedik, a csatlakozók nem csúsznak szét, csavar nem hiányzik, bekapcs, a gép bejelentkezik, program fut, hamiskásan mosolyog.

Volt egy pillanat még az életében, amikor szerettem volna ott lenni, és látni az arcát. Egy szórakozóhelyen, balesete után sok-sok évvel találkozott azzal, aki kilökte a vonatból. „Láttam a szemét, ahogy a döbbenet és a szégyen megtölti. Nekem ennyi elég volt. Attól nem nő ki a kezem, a lábam, hogy megmondom neki a magamét… Ezzel a teherrel nem csak én élek együtt. Most már ő is!”

Szerettem volna ebből a szomorú történetből kizárólag kellemes kicsengésűt faragni, de akkor hazudnék. Van neki is árnyékos oldala, vagy inkább sötét, mint a Holdnak. De azt egyszerűen nem hagyja látni. Amikor zuhanyzás közben rácsodálkozik magára, önmaga maradékára. Uramatyám, azt hogyan lehet kezelni, elfogadni, túlélni? Azzal, hogy a lakótelepi garázskocsma rendszeres „törzsvendége”? Mint a rossz viccben, se keze, se lába ezért „törzsvendég”? Hogy biztos felrobban benne néha az elfojtott keserűség bombája? És olyankor elviselhetetlen? Megérthető ez olyankor, elfogadható, kezelhető? Meddig lesz ereje önmagát megtartani?  Mi lesz, majd ha a korosodás depressziója feloldja lelkesedést, a túlélési ösztönt, az akaratot, a vágyat?

Van valaki, aki mindenhova elkíséri. Egy mosolygós, fiatal nő, akinek az arca sohasem vénül, aki mindig ugyanaz az álmodozó szemű fiatal szépség marad. Az édesanyja.

Nem maradt utána más, csak egy összegyűrt kép. Azt hordta mindenhova magával. Ha mutatja, olyan szeretettel néz rá, hogy azt kívánom, abban a szeretetben dübörgő erő keltse életre a fényképet. Csodát tenni, sajnos nem tudunk. Ő megpróbálta. Az összegyűrt fotóból tanult szakmáját, a számítógépes grafikát, retusálást kihasználva egy szinte most készültet varázsolt. Hát igen! Ez egy keserűen szép mestermunka.

S, ha már a nőknél tartunk, ezt a kérdést sem kerülhetjük ki. Hősöm természetesen a paradicsom színében pompázik, bár van némi büszkeség a hangjában, ha erről beszél. Ugyanis mindig volt barátnője. Még a szociális otthonban élve is egy kétgyermekes asszonyka édesítette meg napjait, de az interneten is nagyon sok levelezőpartnere jelezte, hogy szívesen elutazna hozzá. „Tudod, ha lecsatolom a lábaimat, ebben az országban szinte én mondhatom el egyedül, hogy földig ér a …”

Jelentem, hősöm állással, jövedelemmel, lakással rendelkező, jó humorú, életrevaló hapsi. Hölgyeim! Jelenleg facér!

Selyemhernyók

Kacagás bugyborékol fel, ahogy a lengőajtó kivágódik. A hotel-bár délelőtti pangásában megkocogtatja a poharakat. A tettes - huszonéves, farmerjába cipőkanállal csúsztatott nádszálka - falnivaló édesen kapja kezecskéjét a szája elé. Mutatott megszeppenésének azonban ellentmondani látszik gyöngyfogsorát villantó mosolya.

A pultnál egyetlen férfi ül, rezzenéstelenül. A mixer előtt csak most kezd zörögni a faháncs függöny. Széles vigyorral nyugtázza, hogy az idegenvezetőt, a kacagó gerlét követő vakítóan fakó hajú és patyolatfehér bőrű armada konvertibilisen német.

A szobabeosztásnál tartanak, amikor az első fecskék a pulthoz kezdenek szállingózni. Egyikük majd ötvenes, de ha rákérdeznek, alig negyven éves hölgy véletlenül épp a szobormerev férfi melletti bárszékre varázsolja fel kissé megereszkedett fenekét. Egy apró mosollyal a szája szögletében felé biccent, ám visszafordultában megtorpan. Szeme kíváncsian hallgatag széktársa poharára kerekedik. Halvány csepphamv az oldalán, benne jégkockák lubickolnak ibolyakék tengerükben.

-- Entschuldigung! Aber... darf ich mal fragen, was Sie trinken?

Kellemes, de udvarias hang. Nincs benne a zavartságot rejtő etyepetye, de minden távolságtartó póztól mentes. A férfi, vagy mondjuk inkább a fiatalember, hisz alig van a húszon túl, nagyon lassan fordul felé. Így szemtől szembe tűnik ki igazán mi az, ami kicsit öregíti. Duzzadó izmaiban csak úgy feszül az erő, kimunkált felsőtestének minden apró játéka ingére vetül. Cinema muszkulusz. Lezseren könyököl a pultra, zakójának feltűrt ujjai látni engedik csuklóból ívelve szélesedő karjait, vakító sárgaságú aranyórája körül selyempamacsként remegő szőrzetét.

-- Seien Sie mein Gast! -- mondja. A pincér intés nélkül hozza a kék kelyhet.

* * *

A tartás ugyanaz, a pohár is, az ital is. Csak a jégkockák haltak hősi halált. Délután ki kell tartania a kotyvaléknak, ennyire van keret. Pedig mennyire utálja! De a lényeg, hogy feltűnő! A bár újra csendes, a csoport most valahol a Balatonban lubickol. Ingrid is. Mert így hívják. Biztos szivárványszínű kétrészese van, legalább egy számmal kisebb, mint amilyen kellene. Hogy feszüljön és látni engedjen. Nem lesz nehéz dolga vele, nem a követelőzős fajta. Bár jó tanítómestere lehetett, mert úgy cserkészte be, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Akkor ugyan egy pillanatra elállt a lélegzete, amikor Ingrid a combját kezdte fogdosni, de hála a szobaelosztás körüli zsongásnak, nem okozott feltűnést.

Vastag buksza. Minden tekintetben.

Hirtelen egy kéz érintését érzi vállán. Már azon tépelődik, hogy a megmásítja álláspontját az asszony elvárási, s izgalmi szintjéről, amikor szembekerül a kéz tulajdonosával. S majdnem lefordul a székről. Még levegőt sem kap, s egészséges alföldi kiejtéssel megszólítják.

- Szevasz Jóska!

Szeme sarkából látja a pincér kaján vigyorát. De ő nem számít. Karon fogja haverját, akinek valahol az ország másik végében kellene élnie a seftelő aranyifjak utcai életét. S maga előtt tuszkolja a liftig. Benne szólal csak meg.

- Felejtsd el a Jóskázást. Kapsz egy kevésbé koros, félszeg elvált asszonyt. Egész este itatod, mosolyogsz, táncolsz. Ha nagyon rajta van, lenyomod. Holnap meg edzésbe veszlek. Innentől neked kuss! Megértve?

* * *

A két nő kitett magáért. A púdervakolattal legalább három évet eltakartak. De volt miből. Zöldfülü alig hallhatóan felszisszen a megrökönyödéstől, de mire feltálalják ,,teste hölgyének`` (- Lassen Sie sich mit meinem Freund kennenlernen!) már ünnepi csábvigyora ragyog arcán....

– Ezt jól elb...d!

– Miért? Olvadt, mint a ...

– Dugulás! Mondtam, hogy itt neked kuss!

– Velem te így nem besz...

– De! Jobb, ha megszokod.

Csend. Zöldfülű dacosan a plafont mustrálja. Majd a változatosság kedvéért az ágyvégére hanyagul keresztbe fellökött lábaira vált. Már vagy nyolcadjára számolja meg a fűzőlukakat, s konstatálja örömmel, hogy a jobboson is annyi van, mint a baloson, amikor Kőc megszólal.

– Már az első este lenyomni! Te barom!

– Rám mászott.

– Ha neked is ráncosra gyűrik a seggedet, te is másznál.

– Te mondtad!

– Taktikai fegyelmezetlenség volt. De azt is mondtam, hogy csak akkor, ha nagyon rajta van! Abból a bús bocifejéből három nap pihit néztem ki. De te ...

– Hagyjuk.

– Egy frászt! Felkelni!

Mire Zöldfülű észbe kap egy telitalpassal már a szőnyegen van. Sóvár szemekkel pillant vissza a párnákra. Szívesen aludna egyet a bocifejűre.

– Párost játszunk, hogy a fene egye meg, ezt vésd a húgyagyadba. Akkor mész el vele, ha minden tiszta. Engem nem érdekel az anyakomplexusod, de én szeretném minimalizálni a közelharcot. Egyetlen nagy durra is annyit tejelnek, mint egy hét lelkiéletre. Mit csinálhattam, amikor ti látványosan eltűntök? Egész éjjel rázzam a hurkáit?

– Erre nem ...

– Pedig figyelned kellet volna. Mint minden mozdulatodra, szavadra. Sohase kezdeményezz, csinálják maguk is...

* * *

Claire Kennethnél lépnek így ki az úriemberek a szállodaszoba ajtaján. Lassan, fensőbbségük tudatában. Egy milliméterrel előrébb csalják a kézelőt a zsakett ujjából, egy hanyag mozdulattal a hajukba túrnak, amely lágyan hullik vissza, avagy kemény vonalakban mutat a tarkó irányába. A lépcsőn lefelé jövet alig szólnak, csak foghegyről. A szembejövők szemét megcélozva elbámulnak a semmibe.

Ingrid és Bocifej csicsergése messze száll a bár légterében. Zöldfülű alig tudja visszafojtani fintorát. A szívószálak a fertelmes kék löttyben vesznek el. Annyira kényelmetlennek érzi az álló ingnyak alatti apró nyaktűt, s az egész göncöt, hogy legszívesebben egy jót cserdíteni valamelyik tyúk fenekére, majd két pofára szürcsölni kezdene a kékségben.

A két fiú mosolya mesterire sikerül. Elbűvölően magabiztos, a fogak épphogy kivillannak, a szem erőt sugározva csillog, az arc görögösen metszett (apró kozmetikai húzás, némi fülkörüli hajigazítással párosítva, enyhén beszívva az ajkakat, megfeszített arcizmokkal).

Néhány másodperc egyértelmű mustra után gyors helyosztó. Kőc villámló szemei jelzik, hogy a két nőn láthatóan rajta van a mehetnék, meg egyebek. S ennek Zöldfülü esti buzgalma az oka. Szerencsére a zene dübörög, nem kell beszélgetni, illetve próbálkozni illik, jót nevetve azon, hogy úgyse hallasz belőle semmit, de legalább édesdeden bólogatsz.

* * *

A ritikülös „Entschuldigung” sétára a hölgyek jobbra, levegőzésre a férfiak balra. A kapus nem emeli fel becses ülepét, hogy ajtót nyisson nekik. Rangon alulinak tartaná. A szálloda mellvédjére könyökölnek. Kellemes az esti langy meleg. Köc is kienged.

– Mi van otthon?

Zöldfülűből kitör a jóság. Összevissza halandzsázik mindenről.

–... de keresett Forgácsné is, azt mondtam neki... hé, te nagyon hiányozhatsz neki, mert három naponta telefonál...

–... akkor újra kint a férje a tajgán. Más?

– A többiek egy szóból értettek.

– S keresnek valaki mást ... úgyhogy nekünk is: egy hét és tűz. Na, eleget ültek rajta. Piszkáljuk meg.

– Boah... Émelyeg a gyomrom.

– Szép a tapéta a „Bocifejék” szobájában. Nézd azt közben!

Ember légy József!

Testének gyönyörű íveit az asszonyi teltség feszítette. József előtt a nap majd minden szakában ellejtett, aprón lépkedve, szemlesütve, menekülőn, amikor az a Hosszú folyosó kőpadozatára, s a hatalmas világítóablak fénypásztája elé telepedett le az írnokok helyett számvetést tenni. Ám az illatos selymek sohasem felejtették el meglegyinteni a fiatal intéző felhúzott térdét, jeleket rovó kezét, a ház úrnőjének kijáró tisztelettel leboruló arcát.

József tarkóján a Nap tüze égett, arcán a píré, szívében a vágyé. Kívánta. A selyemredőkben táncoló hófehér kezét, az ezüstözött csontdiadémmel zabolázott hajzuhatagot, alatta az előkelő hölgyek privilégiumát, a kovakőkéssel tükörfényesre borotvált fejet, amelyet látni csak a férjeknek adatott meg.

Mindezek Putifárt ugyanis egy cseppet sem érdekelték. Asszonya azért volt, mert kellett. Hozzátartozott a társasági normákhoz. Míg ő háromszáz szamárnyi abukőre, fűszer és gyógynövényre, párducprémre, alkuszik, legyen, aki lefoglalja a kuncsaft feleségét. S csodaszép asszonya azért volt, mert Egyiptom egyik leggazdagabb emberének ez dukált.

Szerette Józsefet. „Ügyes, hűséges rabszolga. Nem a korbács sodronyai alá való. Zsidó paraszt létére még írni is tud. Az életemet rábízhatnám.” De arról már mélyen hallgatott, hogy a legokosabb döntései ettől a zsidó paraszttól származnak, valójában mindent ő irányít. Reá csak az feladat hárul, hogy méltósága teljes tudatában végrehajtsa intézője utasításait.

József pedig Putifárnak köszönhette, hogy nem terítették már rég ki valamelyik kőfejtőben, vagy a Piramis építésénél. Ott ülhet a Hosszú folyosó hűvösében, papiruszait rendezgetheti, s Parancsaival szalajthatja a Szolgák hadát! De ez az asszony, ez ...

S egy nap az illatos selyem nem libbent tova leborult feje előtt. Hosszú percekig nem mert felpillantani. De ahogy az ismert forróság lassan felkúszott tarkójáig, szemével araszolni kezdett a vágyott testen. S az, mintha megérezte volna a sóvárgás érintéseit, meg-megremeget. Egyre nagyobb sóhajok emelték a mellkast, egyre vadabb táncot jártak a mellek. Putifárné szépen metszett orrlukai úgy szűkültek, tágultak, mint amikor a nemes vad a hajnali fuvallatból olvassa ki, merre jár a párja. József hirtelen eléegyenesedett. Az asszony ijedten menekült csukott pillái mögé. De érezte, hogy ott a Másik, közelsége egyre fullasztóbbá válik, bármelyik pillanatban izzó billogvasként megszentségtelenítheti testét a Kéz...

József karja az asszony derekára fonódott, vadul magához rántva a hideg kőpadozatra fektette...

József legfőbb irigye és gyűlölője, a kis sunyi Shetu, a légyottot a maga teljes hűségében ecsetelte Putifárnak. De egyre inkább elbizonytalanodott. Ura ahelyett, hogy dühében törve zúzva, a Ház szeme láttára egymást faló párocskára rontana, egyre gondterheltebb arccal bámult. S végül dicséret helyett reárivallt: „Tűnj el, te mocskos féreg!”

Putifár komótosan indult a Hosszú folyosó felé. Mint húsos batyus után a kóbor kutyák, úgy gyűlt mögé egész Háza népe. „Meg kellene ölnöm, vagy börtönbe vettetnem. De akkor a pletyka engem is kivégez. Minden kupec szemében ugyanazt a kérdést látnám: Na, mi van, kikapós az asszonyka, mert otthon lusta a bika? Már amelyik eztán szóba áll velem. A söpredék, szolganép szájának jobban hisznek majd, mint nekem! S mi lesz velem József nélkül? Most, a nagy üzlet küszöbén?! Ki tudja milyen girhes négusokat sóznak rám egy vagyonért? Vagy ott van a sóbánya-kőfejtő bérleti szerződés cseréje! Mit kérjek még? Miben engedjek? Ó, ennek a féleszű ágyasnak is most kellett tüzelnie?! Hogy pusztulna belé!”

Kaján vigyorok, kandi szemek gyűrűjében találta magát hírtelen az egymásba feledkezett párocska. Putifárné ijedten kapta volna fedetlen teste elé ruháját, ha az József vasmarkaiban nem szakadt volna cafatokra. De Putifárt nem érdekelték nejének kivillanó meztelen bájai, a feszülő combok, mellek. Ő József tekintetét kereste. S az a tekintet alázattal telten urára nyílt, miután gyilkos dühvel végignézett a gyülevészen. Nem kérlelt, nem könyörgött József szeme. Várta az ítéletet.

Putifár kiszáradt torokkal, az első hangokat csak suttogta, de a végén már mindenkori határozottságával ejtette ki sorsdöntő szavait. “Tied, neked adom. Ára a hallgatásod, s a hűséged!” Hirtelen a szolgahadhoz fordult. „Akinek eljár a szája, meghal!” Majd József felé intett. „Vár a munka, gyere velem!”

József ment. Nem járta meg a börtön poklát azért, hogy a hatalom egéig emelkedjen. Jákób nemzetsége, sokezer egyiptomi halt meg emiatt. A Fáraó megálmodta a hét bő és a hét szűk esztendőt, de nem volt börtönében az az ember, aki megmondhatta volna, s mint helytartó megmutathatta volna, mit kell tenni az álom szerint. De nem, mert József megmaradt annak, ami volt. Szolgának.

A szegénység fájdalma

 A festő, ha nincsen pénze már kenyérre sem - és ez szinte mindennapi történet -, hát hóna alá csapja egyik képét és háromezer forintért otthagyja a nyomortelep “kisábécéjében”. A festő, ha beküldi képeinek fotóját, a galériák tárt karokkal fogadják. Ám, amikor személyesen lép be az ajtón, már senkinek sem kellenek a festmények. A festő, ha budapesti kiállítására sietve lelép a vonat lépcsőjén hóna alatt portrékkal, csendéletekkel, perceken belül a földön találja magát. Arra sincs ideje, hogy igazolhassa magát a rendőrök előtt, ő zsűrizett festő. Csak cigány.

A szegénység fájdalma. Ez volt első igazi képének a címe. Korábban élettársa gyermekei számára élesztette fel régi tehetségét, ismert rajzfilmfigurákat firkantott és színezett a gyermekek örömére. A lurkók osztályfőnöke figyelt fel a rajzokra és festésre bíztatta. Festett, kerítészománccal. Bár az gyorsan szárad, a színeket sem lehet keverni, de az a legolcsóbb. Aztán bekerültek a képek a kályha mögé, vagy a szemétbe, mert a cigánytelepen csak az izmos férfiakat és nagy mellű nőket ábrázoló képek kellettek. „A szegénység fájdalma” címűt is valahonnan a kályha mögül húztam elő jópár éve, amikor egy kiállítást szerettünk volna készíteni képeiből. Majdnem feltüzelte. Egy iskolai bálon könnyes szemmel licitált rá egy vállalkozó felesége. Ma az asszony legféltettebb kincse. Ha gyermekei elégedetlenkednek, csak rámutat a képre. A képre, ami így már több mint festmény. A festő pedig, ha nincsen pénze már kenyérre sem - és ez szinte mindennapi történet -, hát hóna alá csapja egyik képét és háromezer forintért otthagyja a nyomortelep “kisábécéjében”. Ha épp nincs otthon festménye, az éjszaka nyugalmába burkolózva egy százas égővel a válla fölött - a szomszéd lakásból vezettette át az áramot egy hosszabbító segítségével, és havonta kétezret fizet a lopott energiáért - szomorú szemű portrék kelnek életre a kerítészománcból, a művészolajból, hol egy szekrény hátsó lemezére, hol egy konyhaszekrény ajtóra. S közben az olcsó pénzen kótyavetyélt képei újból gazdára találnak, de már sokszoros áron.

Ő pedig annak örül, hogy a keleti végek egyik cigánytelepén megannyi szegénylakás falán az ő képe jelenti az ablakot a szépre, hogy néha megjelenik az az egy két vékonybankós, de jólelkű “mecénás”, aki beleszeretett ezekbe a cigányvérbe mártott ecsettel festett álmokba, amelyek sohasem látott tájakra vitték el őt magát is. Csöng a telefon. „Kéne egy kis apró!” Majd a történet, hogy a fiú most beteg, most menne vissza az iskolába, egy hete nem ettünk semmit, megszorítottak bennünket egy kamatos pénzzel, nem fizetett ki a vállalkozó a kubikért.

Ha kimegyek, jön az alku, én tudom, hogy mennyit akarok adni, ő tudja, hogy mennyit szeretne. Alkudozunk, anélkül, hogy pénzről beszélnénk. Kofabiznisz. De ezt így kell, ez ott van a vérében, enélkül megalázó lenne az egész, nekem meg alkudni kell, lánglelkűn hőzöngeni, keményen beszólni, nem hagyni magam, majd a végén belecsapni úgy a kezébe, hogy az arcomon lássa, úgy adom a pénzt, mintha a fogamat húznák, hogy nyert, hogy ő nyert. De az alku másik fele egy festmény, ami legalább nem lesz az enyészeté, vagy az uzsorásoké. A kettőnk barátságának alapja a kölcsönösség. Tudja, hogy vagyok, tudja, hogy adok. Tudja, hogy amit kap, azért adni kell. Ezt sohasem kell számon kérni. Ezt tudja. Ez a kettőnk barátságának alapja. Az tartja életben, hogy van valaki, vannak emberek, akik szeretik a festményeit. Azt szeretik, ami ő maga.

Egy kupacban a pornóújságok, ebből festi az aktokat, egy kupacban a Híres festők folyóirat rongyos példányai, ezek segítségével utazik Velencébe, Párizsba, beszélget Munkácsival, Pál Lászlóval. Kartonból összetekert cső két végébe csorba nagyítót tett, úgy gusztálja a képrészleteket. Az iskolától kölcsönkapott diavetítő képét gyorsan funérra skicceli, majd megtölti színekkel. De leginkább csak leül, négy vonallal erdei utat von, aztán zöldbe borítja a kanyargó faágakat. Erdőt, szabadságot álmodik. Csak úgy a saját kedvére.

Minden reggel kicsit keserűn kel, hogy délutánra teljes legyen a kétségbeesés. Ott a remény a kezében, neki legalább megadathatna, hogy kilépjen a kilátástalan szegénységből, és lám, neki sem sikerül. Aztán este újra letérdel táblái elé. Igen térdel, mert se asztal, se szék, se semmi. Asszonya mélyen alszik – a terjengő hígító szagban egy cseppet sem csodálom – festőnk pedig kihasználja, hogy senki sem jár a szobában, pormentes a terület és álmodni kezd. Buja erdőket, forrongó tengerpartokat. Fest, egy cigaretta, fest, egy cigaretta, egy korty kólás bor, fest, cigaretta. Fest. Hátha...

Testvéreivel együtt annó állami gondozásba került, nevelőszülőknél élt. Az utcát, a börtönt, a kábulat poklát megjárta. Jelenleg egy megyeszékhelyen, a többségében romák lakta telepen, egy szociális bérlakásban dolgozik. Harminc volt, amikor lezsűrizték az első képeit. A háromezer forintért eladott képeit harmincezerre értékelte a szakmai zsűri. Három saját „vizuális” találmánnyal rendelkezik. Sarokképet is fest, és háromdimenziós földképet. Első házasságából született két gyermeke. Évek óta nem láthatja őket. Jelenlegi párjának – aki nem is oly rég még a „testéből élt” - két gyermekét pedig állami gondozásba vették. Szereti asszonyát. Őszintén. Azért dolgozik, hogy az ne álljon ki újra. Néhány éve – állítólag – így is van.

Csöng a telefon. „Gyere már ki!” „Ó, te átok! Apró kell?” „Nem.” Megáll bennem az ütő. Ilyen még nem volt. „Baj van?” „Beszélni akarunk veled.” Úristen, ez embert ölt. Kimegyek. Felesége az ágyra kuporodva, ő fel s alá járkál, a füst úgy ömlik a szájából, hogy a cigarettát sem látni. Az asszony szólal meg. „terhes vagyok. Na, most mit csináljunk?” Átfut bennem a könnyebbség, hogy mégsem ölt embert. Aztán visszatér a gyomorremegés. Erre most mit mondjak? Az asszonynak már van két gyermeke. Egyik súlyosan, a másik enyhén fogyatékos. A testét már annyian látogatták, hogy nincs olyan fertőzés a nagy orvosi enciklopédiában, amit már ne hordott volna ki lábon. Főleg a nőgyógyászati fejezetet merítette már ki többször is. Ha elmismásolom a kérdést, azonnal rámpirítanak. Akkor pedig durr bele!

„Most őszintén kérded? Te, aki már a fél világgal… a másik két gyerekkel is csak a gond van…, ide ebbe a nagy fene szegénységbe…” És csak dől belőlem a kétségbeesés, hogy „drága szentjeim az úrban ezt nagyon gondoljátok meg”. Csak épp levegőt vennék a litánia kétharmadánál, amikor a festő, mély dörmögős hangján csak annyit mond: „ De Zoli! Ez tőlem van…”

Olyan hirtelen fagy belém a szó, ahogy megindult. Szeretne gyereket. Tőle. Szeretné, ha hozzá is tartozna valaki. Minden nap. Valakinek megmutathassa, mit tud. Valaki büszke legyen rá.

A problémát nem én oldottam meg. Az égiek avagy a természet. Válasszon mindenki hite szerint a két lehetőség közül.

Jön a telefon, már mondanám, hogy „ megint apró” és ilyesmi, de a feleség zokogása megakaszt. „gyere gyorsan, szétvágták az arcát.” Hát a festő arcára eddig sem lehetett azt mondani, hogy szép, különösen amióta a fitness életmódnak nem tekinthető étkezése megfelezte a fogai számát, s a hiány épp elől türemkedik ki. A kisfejsze azonban megtette az utolsó simításokat és így már nem csak ránccal barázdált arcot mondhat magáénak. A történet egyszerű. A felesége prosti volt. Régóta. Meg is látszik rajta. Nem az, hogy prosti, hanem hogy régóta. Már nem annyira kelendő. Kellett a helye. Ennek ellenére még nem kellett volna a suhogó kisfejszéig eljutni, de a feleség amúgy olyan rendesen nyers szájú, szépen szerkesztett, magas ívű istenhozzádot mondhatott a helyéről őt elzavaró stricinek, amiben foglalt átokba egy nemzetség kihalna, nem csak a strici le és felmenői. No, meg juszt is visszaállt. A strici meg nem az árut törte össze, hanem  a kereskedőt. A férjet. A festőt. Aki védte feleségét. Aki védte a megélhetésüket.

A kisfejsze az orrától az álla aljáig átmetszette az arcát. A maradék fogát is kiműtötték. Ott a baleseti sebészet folyosóján kérdőn néztek rám.

„Vagy mentek, vagy maradtok. Ha mentek, akkor a veszélytől megszabadultok, de minden mást is elveszítettek.. Ha maradtok, újra megverhetnek, meg is ölhetnek, de van esély arra, hogy rendeződik. Vagy ti rendezitek. Az asszony befogja a száját és csak annyira nyitja ki, hogy megkérdezi a megfelelő helyen, akkor hova álljak.”

Akkorára nyílt a szemük, hogy kilométerekre világított a fehérje.

„Te mondod, épp te, hogy dolgozzon nekik?”

„Én csak elmondtam, hogy mi közül választhatsz. Amit döntesz, azt én elfogadom. Ha tudok benne segíteni, akkor megteszem. De se magunknak, se a másiknak ne hazudjuk azt, hogy ez a megoldás nem létezik, hogy ilyen nincs. Mert akkor minden hazugságra épül, akkor a mi közös dolgunk is hazugság.”

Nem a végső megoldás az érdekes ebben a kis történetben, hanem a festő és feleségének kapcsolata. Úgy mesélik, hogy „üzletben” ismerték meg egymást, aztán egymás mellett maradtak. Az én verzióm szerint megfelelő emberek megfelelő pillanatban az asszony mellé rendelték a festőt, mert minden lánynak az út széléről lenni kell „kanijának”, aki védi tartja, eltartja, akivel tárgyalni lehet az áruról.

A festő megoldotta. Nem engedte ki az utcára párját soha többet. Egyedül vitte tovább a terhet. Egyre kevesebbet festett. Mindent vállalt, ami pénzt hozhat. Minden munkát. Ha kifizették, ha nem, ment. csak a feleségének ne kelljen újra utcára állnia.

Nem akar elkerülni a szegénytelepről. Nem szívesen lépi át ma sem határát, mert gyűlöli azt az érzést, azt a tompuló fényt a mások szemében, ami annak szól, hogy cigány. Olyan furcsán, félve jár, fejét lehajtva a kinti világban. A sors, avagy a valóság fintora, hogy a telepet egy vasúti aluljárón keresztül lehet megközelíteni, s mivel annak idején huszárkaszárnya volt, még kerítés is körülveszi. A gyerekek rajzaikról sohasem hagyják ki a falat, és inkább védelemnek tekintik és nem kirekesztő építménynek.

S mi lesz vele, ha a szerencse messze viszi? Hát… Főváros, kiállítás egy országos roma szervezet segítségével. Kölcsönpénzből ugrás a vonatra, a hóna alatt a képekkel. Ahogy a Nyugati peronjára lelépett, azonnal három rendőr teperte le a földre, amikor a belső zsebe felé nyúlt, már ütötték. Pedig csak a festő igazolványát akarta elővenni.  Itt egy kis vakvágány: személyigazolványa, TB kártyája, adóigazolványa nincs. Vagy, ha van isten tudja hol. De a festő igazolványát mindig a zsebében hordja. Szóval leteperték, kezét kicsavarták és azt ordították a fülébe, hogy hol lopta a képeket. A szavának, „én festettem”, nem hittek. Végül a kis papír a festőségéről, az mentette meg. A bocsánatkérés helyett csak annyit mondott a rendőr, „ilyet én is tudok festeni.”  Más. Újabb kiállítás egy megyeszékhelyen. Esélyegyenlőségi konferencia azon az egyetemen, ahol oktattam. Pakoljuk a kiállítást a hallgatóimmal. A rektortól a takarítóig mindenki csodájára jár. A portás is. A megnyitóra megérkezem a festővel. Ugyanez a portás mindkettőnket megállít. Pedig a festőn gyönyörű kölcsön öltöny és egy új fehér ing. Pedig a festő fényképe néhány méterre ott világít a kiállítás bejáratánál. Pedig oktatóként sohasem volt velem gondja. Még évekig gyanakodva nézett rám.

Érdekes ez a telep, érdekesek a belső viszonyai. Bemenni félelmetes, ha bent vagy nem félsz. Nem tudom megmagyarázni, ez van. Nem féltem az autómat, hogy összetörik. „Korábban, ha rajta ültél, akkor is elloptam volna alólad. Még, ha két kézzel fogod, akkor is. De ma ne zárd be az ajtaját. Ne sérts meg bennünket. Tudják, hogy hozzám jöttél. Ez elég.”

Igen, itt. A festő képeit épp azon a kiállításon lopták el, amelyet a roma szervezett intézett neki a fővárosban. Félévi fővárosi kubikját épp a telepen vele együtt élő vállalkozó nem fizette ki. A kamatos kamattal épp a telepen élő – a közéletben is tisztséggel bíró – jóakarója teszi tönkre.

Sohase fog kilépni a falak közül. Soha nem hazudtam neki azt, hogy egyszer ki fog lépni. Soha nem hazudtam neki azt, hogy tudok segíteni a kilépésben.

 Ui: Egyszer hazudtam neki. Hogy a tüdőrák nem viszi el 51 évesen. Szégyen, milyen kevesen voltunk a temetésén.

Vízözön, cseppenként

Két, fekete kendőbe rejtett fáradt arc a szoba-konyhás udvari lakásban. Úgy ültek, mintha azonnal indulnának, úgy ültek, mint akik örökre maradnak. A nagy árvíz idején, 1972-ben. Hatéves voltam. Néztem nagymamám és testvére könnyeit. Segíteni akartam. Nem tudtam. De megéreztem, mi az a szükség. Megláttam hiányt. Kerestem a választ, kerestem a lehetőséget. Segíteni akartam.

…

Harminc évvel később. Késtek a kamionok, késtek az ágyak, késtek a takarók, párnák. Késett az a minimális biztonság, amit meg lehetett volna adni a befogadó faluba evakuált árvizes menekülteknek. Tíz óra körül érkeztünk a helyszínre, s csak annyit tudtunk, hogy négyszáz hisztériás, türelmetlen ember vár bennünket.

Bennünket senki sem várt. Az általános iskola aulájában asztalaik fedezékében a kirendelt pedagógusok és önkormányzati hivatalnokok a regisztrációba temetkeztek. A helyüket kereső emberek és a helyet megteremtők között szinte semmilyen párbeszéd nem indult el. Bár hogyan is lehetett volna! Senki nem tudott semmit! Főleg azt nem, hogy mi mit keresünk ott. Segítők, akik a kétségbeesésben valami biztonságot nyújthattak volna. Itt senkit, se az otthonukat elhagyókat, sem a segítőket nem várták.

…

A másik elárasztott faluból két nappal később érkeztek. Addigra a tornateremben már három sorban ott állt száz ágy, lepedővel, párnával takaróval. Csendben, nyugodtan töltötték fel a sorokat, nem kérdezték, miért ilyen tömegszállás jut nekik, ők miért nem kapnak külön tantermeket, félve kérdezték meg, hogy a beteg gyermekkel nem maradhatnának inkább az ajtó közelében, hogy összébb lehet–e húzni az ágyakat. A három busszal érkező emberek fél óra alatt nyugalmat találtak. Mert…

…

De két nappal korábban elszabadult a pokol. Mind az a feszültség, amely a közel hat órás tehetetlen várakozás közben az emberekben feszült, a szivacsok és a takarók láttán a felszínre tört. Még nagyobb lett volna a tülekedés, ha azt is tudják, hogy csak kétharmadnyi ágy érkezett a létszámukhoz képest. A helyzet tarthatatlannak tűnt. Az emberek eleve megszenvedték ekkorra az összezártságot, hiszen egy teremben húsz-huszonketten zsúfolódtak össze, a tornateremben a szőnyegek az ugródomb és minden mozdítható segítségével újvilági telepesként területet foglaltak. Az ötlet hirtelen volt, az ígéret utólag már megalapozatlan. „Emberek! Most szépen mindenki visszamegy a szobájába és a kollegák húsz perc alatt szétosztják a szivacsokat és a takarót!”

Az aula két perc alatt kiürült. Szobáról szobára jártunk, külön-külön alkudtunk meg az emberekkel, hogy a gyerekeikkel osszák meg a fekhelyüket és a kis tantermekbe úgysem fér el több szivacs. Egy órával csúsztuk túl az ígért időt. De tán csak egy-két elejtett morgást kaptunk érte.

…

A nyugalom hozza a nyugtalanságot. Éjfélkor indultak a rosszullétek. Hiába rendeződött az ágyak kérdése, a stressz-láva még csak ekkor kezdett hömpölyögni. Az asztmás asszonyt alig tudtuk a friss levegőre vinni. Az asztma pipát fia sehogyan sem találta. S már rohanhattunk is egy másik asszonyhoz. Epilepsziás roham. Férje szerint sohasem volt még neki ilyen. Arcvonásai enyhe alkoholfüggőségről árulkodtak. Úgy látszik a szokatlan helyzet és az elvonási tünetek „megfújták a roham kürtjeit”.

Ugyanebbe a szobába még egyszer riasztottak bennünket. Idős hölgy, cukorbeteg, inzulinját nem hozta magával, nem szólt róla senkinek. Hirtelen felszökött vérnyomás, amely 230-nál tetőzött, (a Tisza Vásárosnaménynál 920 centiméternél) fulladás, izzadás. A kolleganők a térdükön tartották a mozdulatlanságában pihegő idős asszonyt. S tartották benne a lelket, tartották benne az életet.

Amikor másnap este a késve megérkező televízióban a tarpaiak a könyörtelen felvételeken láthatták, mi történt falujukkal, újra felhangzott innen-onnan egy kiáltás: Jöjjenek gyorsan, elájult…

…

S a tények: Az emberek beléptetésekor betegségükről senki sem kérdezte őket. A körzeti orvos nem volt hajlandó ott maradni az iskolában, első riasztásunk után közölte, hogy hívjuk a 104-et. A mentő átlagosan negyed óra alatt érkezett ki. A körzeti orvos hozzáállása miatt kért önkéntes orvosokat másnap a helyi önkormányzat vezetői hazaküldték.

…

Cigányok. Akik elsőként szállnak fel a kitelepülőket szállító buszra. Akik bezzeg nem maradnak ott a gátakon. Akik eleve azokra a mély fekvésű területekre építették a házukat, amelyeket azonnal elárasztott a víz. Akik bezzeg munka nélkül vannak. Akik egy fillér nélkül érkeznek és azonnal kérnek, kérnek, kérnek és követelnek. Akikkel egy szobába senki sem akar kerülni. Akik nem mennek tovább, nincs rokonság, akikhez költöznének, akik végig élvezni fogják a befogadók vendégszeretetét. Akik alapvetően nem rendelkeznek olyan higiéniás igénnyel, ami az átmeneti elhelyezés feltételei közt kiemelten fontos.

Cigányok. Az először kitelepítettek kilencven százaléka.

Cigányok. Néztem a harcsabajuszú, mokány embert, de stírolt ő is engem alaposan. Típusarc, mégis azt éreztem, valahonnan ismerem. Az enyém kevésbé típusos, így ő az, aki felismer:

„Nem maga…?” No, igen, hát persze! Évekkel ezelőtt én segítettem állami gondozott gyerekének hazakerülésében. „Oszt, most mi van a fiúval?” Hogy megnősült, egy háromgyerekes anyát vett el, hol dolgozik, hol nem, de… Kezet fogunk. Megfogja a vállam. Ettől, a perctől, ha kér, utolsóként kér, nyugodtan vár. Helyettem beszél, ha kell. Nem, nem vajda. Egy csak a többi közül. Egy, aki ismer. Egy cigány ember.

…

Költözni kell, helyet csinálni az újonnan érkezőknek. Ők aztán nem mozdulnak. Legyen alku! Mindenki ágyat kap a matrac helyett, jobb, puhább párnát, új takarókat, lepedőt. De az ágyak legyenek a tornaterem egyik oldalán, szépen rendben, hogy a másik felébe kerülhessenek az érkezők. Ahogy a kamion megáll az ágyakkal, a közhasznú rakodó munkásoknak csak adogatni kell a szállítmányt. Behordják a magukét, behordják a másokét. A rend a kért rend. A takarítónők kétségbeesetten panaszkodnak, hogy eltűntek a felmosó rongyok és vödrök. A tornateremben két lányanya mossa fel a lerakott ágyak környékét, a gyerekek versenyezve szedik össze a napok óta szétgórt szemetet… Cigányok.

…

Van, aki nem kér, van, aki mindig kér. „Csak még egy ágyat, mert a két gyerek a földön fekszik… nem lehetne párnát és lepedőt…. Gyógyszert írt fel az orvos, de nincs rá pénzünk…” Negyedjére jár a sarkamban, csak visszanézek rá. „Jól van, főnök, értem…” Igen, érjük egymást. Ez egy játék. Eddig tartott. Ő alkuszik, én alkuszom. Ez a vérben van. Aki ezt érzi, érti, érti őket. Ezért nem haragudni kell. Játszani a játékukat. Mert ezt a játékot nem tanulták. Ez a játék az ő életük. Cigányok. Nem eleve rosszak és nem eleve jók. Cigányok.

…

„Képzelje kedvesem, csak a padra mentem egy kis szalonnáért a reggel, hát mire visszaértem a konyhába, már térdig ért a víz…” Az asszony az aulából órákig nem akart mozdulni. Ő nem keres szobát, nem keres ágyat! Ő nem megy sehova, nincsen hova mennie! Ahogy a szó bugyogni kezdett benne, úgy tört fel belőle a könny. Ősz bozontját néha áttúró, szíjas testű férje csak nézte az asszonyt, nézte a könnyeit, látta benne az odaveszett jószágot, lábast és lábatlant, a tornácra zárt kecskéket, a hegyre hajtott teheneket, az utolsó pillanatban szélnek eresztett disznókat. Az asszony beszélt, ő nézte, mi csak hallgattuk, hosszú perceken keresztül. A fájdalom nem fogyott, a szó sem. Ám egyszer beállt a csönd. Akkor a férfi felállt. Megmutatta hatvan nehéz év alatt is nyílegyenesen maradt termetét mindenkinek. Majd elindult szoba, és ágy után nézni.

…

A teher itt duplán teher. Négy terhes anya érkezett, kettő már napokkal túllépve a kiírt határidőt. Karon ülő csecsemők, pólyába bújtatott csöppségek szinte eltűntek a tömegben. Felajánlottuk a külön szobát, ahol az anyák egymás közt nyugodtan foglalkozhattak gyermekükkel. Egy kérdő pillantás a férjekre, „sajnos, te nem jöhetsz”, és minden esetben azonnali bólintó beleegyezés volt a válasz.

….

De mi lesz a „vad angyallal”? Mi lesz a szappanoperákkal? Hát itt kérem nincsen tévé? Tényleg, miért nincsen tévé? Mert ugyebár, azért nincs, mert hát hova tegyük? Meg ugyebár antenna? De akkor ezek az emberek mit csinálnak az itt töltött napok alatt? Hát a futballpálya nem elég? És ha a kocsma lesz az iskolából? Jaj, kiírtuk, hogy nem lehet behozni alkoholt? A gyerekekkel ki foglalkozik? Hát a futballpálya nem elég? Akkor lesz tévé, vagy nem? Legyen?

Lett. Ültek, megnézték a Vad Angyalt, a Luz Mariát, s ahogy a híradóban a könyörtelen Tisza elmossa a tarpai gátat.

…

Látogatók. Nagy emberek. Kezet fognak. Mindenkivel. Együtt éreznek. Biztosítanak mindenkit a segítségről. Aztán elmennek. És ennyi. Akik maradnak, a televízióban látottak alapján úgy érzik, csak háttérnek kellettek. De azért minden érkezik. Pelenka, WC papír, tisztító eszköz, mozgó WC, ruhaadomány, ásványvíz, tartós élelmiszer. Érkezik. Az ár lefelé vonul, így ők már mennének haza, de érkezik és érkezik az újabb és újabb segítség. Mert mindenki segíteni akar, mert mindenki együtt érez velük. És jönnek és érkeznek és hozzák. Ők pedig már mennének haza.

….

Ahogy a buszról leszállt a négy asszony, csendben bevonult a kis tanterembe, leültek szorosan az egymás melletti székekre. Botjukra támaszkodva, kis motyójukat hozzáfogva, mereven, csak előre tekintve. Várakozva.

Hajnali négykor néztem be újra rájuk. Ültek, egymás mellett, botjukra támaszkodva, kis motyójukat hozzáfogva, mereven, csak előre tekintve. Várakozva. Úgy ültek, mintha azonnal indulnának, úgy ültek, mint akik örökre maradnak. Egy újabb nagy árvíz idején. Néztem könnyezni fáradt tekinteteiket. Segíteni akartam. De akkor már tudtam, hogy az első: látni, meglátni a hiányt. Bárhol, bárkinél. Azt, ahol a szükséghez a másik ember ereje, akarata már nem elég. Keresni a választ, és megtalálni a lehetőséget. Segíteni akkor, amikor érkezik, amikor kéri a támogató kezet és nem akkor elhalmozni a segítséggel, amikor már menne, amikor már képes úrrá lenni a szükségen. A szükség tehát nem hogy törvényt bont, hanem törvényt ad. Keresd, lásd a hiányt. S a szükség, a hiány nem szép, jól látható rendben jelenik meg. Van úgy, hogy cseppenként, vagy úgy, mint a vízözön.