Fortélyos félelem

,,Nyolc napon túl gyógyuló sérülésekkel kórházba szállították tegnap éjjel a helyi napilap munkatársát. A rendőrség ügyeletesének tájékoztatása szerint, eddig ismeretlen tettesek hazafelé menet lepték meg az újságírót, s néhány perc leforgása alatt, feltehetőleg botokkal, véresre ütlegelték. A sértett nem hajlandó személyleírást adni támadóiról.,,

Nem így szerettem volna bevonulni a sajtó történetébe. De amíg a pályán voltam, valahol a lelkem mélyén ott mocorgott a félsz. Hiába próbálom támadhatatlanná formálni szavaim, ha valakit sért, akkor...

Tavasszal történt. A Körút megengedett tempójában suhant az autóm, zöld lámpáról, zöld lámpára. Csak a tudatalattimban cikáztak a gondolatok a – nem merem kimondani milyen nemzetiségű – autókról, közlekedési kultúrájukról, a benne ülők esetleges foglalkozásáról, probléma megoldó eszközeikről és intelligenciájáról. A tudatalatti azonban valós képekből szokott beindulni, így nem véletlen, hogy ráfókuszáltam az előttem lévő fehér Ladára.

A zöld jelzésnél csikorgó kerékkel kilőtt. S ugyanabban a pillanatban elindult egy idősebb férfi keresztbe az úton. A zebrán túl, úgy tíz méterrel. Már lépte volna át a felező vonalat, amikor a fehér Lada fékezés nélkül, ráhajtva a felezővonalra elcsapta. A majd százkilós test megpördült a levegőben, földközeli röppályára állt, majd tehetetlenül folyt szét az aszfalton. Nem tudom miért, honnan jött a felszólítás, máris mantrázni kezdtem a rendszámot. A Lada fékezés nélkül elviharzott. Az épp lelassított autóból fordultam ki, az ajtót a lendület csapta be mögöttem. A pihegve fekvő férfihez ugrottam – ismételgettem magamban a rendszámot – ordítottam, hogy valaki hívjon mentőt.

A pókhálósra tört szélvédőjű autót a város határában találták meg. A cserbenhagyónak nyoma veszett.

A család, a barátok, a kollegák, sőt, a kész lapot látva a nyomdászok is azt ajánlották, ne írjam meg az esetet. Hisz nemrég volt lövöldözés a Hubertusz presszóban, labda nélküli baseball meccs a Centrál Hotel parkolójában. Kell ez nekem? Gondoljak a családomra, ezeknek semmi sem számít...

Féltem, bevallom féltem. S talán a vérembe ívódott felelőtlenség szülte a vakmerőséget, hogy mégis megtettem. Több ezer példányban látványosan, a rendszámot kiemelve üzentem - talán hadat - az ismeretlen, embertelen embernek.

Ma meg azt sem merem leírni, hogy milyen náció felségjele volt az autón.

Fortélyos ez a félelem. Nem más, mint rettegés a semmitől, a buta meséktől, amelyben nem tűnnek valódinak a szereplők. A hétköznapok monotóniájában nincsen maffia, pénzmosás, védőőrizet, gyermekrablás, zsarolás, prostitúció, kábítószer, hirtelen, kegyetlen, értelmetlen, embertelen, nemtelen pusztítás.

S igen fortélyos ez a félelem, mert némává és gyávává tesz. Mákonyként ihatom saját magam magyarázatait, hogy mit, miért nem mondok el, mit miért nem teszek meg, de akkor is mákonyok ezek a mondatok. Hazudok magamnak. S a félelem rémmesékké teszi a tündéri történeteket, ahol a jó mindig igazat mond, s ha ezért meg is kell járnia a kaszás vermet, a medve barlangot avagy a poklok poklát, a végén király lesz, s országára becsületességével örök aranykort hoz.

Hát nem. Marad a fortélyos félelem, hogy egy egy igaz mondat hol üt majd vissza. Hol állok majd értetlenül akár egy döntés felett is, ami mögött egy sértett, gonosz árnyék sunyi könyörtelensége lapul.

Igen féltem akkor is, amikor a kultikus belvárosi szórakozóhelyen, a Plage-ban megesett rombolás valódi történetére voltam kíváncsi. Mert már mindenki félt, akinek kérdést tettem fel! Olyan emberek, akiket évek óta ismertem.

Mindenki tagadta, hogy annak a rendész csapatnak a vezetőjét, amellyel aznap bontott szerződést a szórakozóhely tulaja, látták volna a helyszínen. Kivéve maga a sportember – tegyek idézőjelet? -, aki kérdés nélkül elmondta, hogy több társával ott volt, de nem avatkozott közbe, már nem az ő feladata volt. Nem tudta megakadályozni, hogy ismeretlenek egyesével egy-egy rúgással minden piszoárt kirúgjanak, hogy a tükröket fejmagasságban, szintén rúgás nyomok horpasszák be. Fortélyos ez a félelem, mert a tulajdonos, régi ismerősöm még ezután sem merte azt mondani, amit látott. Hogy tényleg ott volt a rendészet korábbi vezetője. Nem többet. Csak annyit, hogy ott volt.

Meghűlt bennem a vér, amikor az esetről a karate-bajnok véleményét kérdezve azt kaptam válaszként: ,, Szóval most az van hogy én csináltam? Álljon elém, aki azt mondja, hogy én csináltam!,,

Nem mondtam semmit. Találgatásokkal egyetlen ember becsületét sem mocskolom be. Bármit írtam eddig, az csak olyan volt, amit bizonyítani is tudtam.

De lehet, hogy most már azt sem írom le.

Mert félek.

Az utcára lépni, autóba ülni, szeretteimet otthonról elengedni... Nincsenek konkrét emberek, akiktől tartanék. Mint ahogy néhány milliónyi sorstársam lelkében ugyanúgy nincs. Csak a fenyegetettség arctalan érzése. Látták volna a lottó ötöst megnyerő család faluját. Az emberek gyűlölettől izzó szemmel, de félelemmel telítve fordultak be a kapukon, ők nem tudnak semmit, ők nem mondanak semmit, nem akarnak bajt a fejükre. S a szerencsés család egy cseppet sem boldog, mert akinek egymilliárdja van, annak már érdemes elrabolni a gyerekét, annak már érdemes betörni a házába, annak már rettegés az élete, annak már pénzért kell megvásárolnia a szabadságát.

Ezrek és milliók ma már egyszerűen némák maradnak, ha kérdezik őket, nem állnak meg, ha valaki bajba jutott, s főleg nem kérdeznek rá a dolgok miértjeire.

Már otthon is „diplomatikusak”, „konfliktuskerülők”, „alkalmazkodók”, „elfogadók”. Gyávák.

József Attila rettegése a huszadik század végén, neonfényben, csiricsárén csillogón: Fortélyos félelem igazgat. Jobb, ha ezt az eszükbe vésik. Mert, ha nem...