Vízözön, cseppenként

Két, fekete kendőbe rejtett fáradt arc a szoba-konyhás udvari lakásban. Úgy ültek, mintha azonnal indulnának, úgy ültek, mint akik örökre maradnak. A nagy árvíz idején, 1972-ben. Hatéves voltam. Néztem nagymamám és testvére könnyeit. Segíteni akartam. Nem tudtam. De megéreztem, mi az a szükség. Megláttam hiányt. Kerestem a választ, kerestem a lehetőséget. Segíteni akartam.

…

Harminc évvel később. Késtek a kamionok, késtek az ágyak, késtek a takarók, párnák. Késett az a minimális biztonság, amit meg lehetett volna adni a befogadó faluba evakuált árvizes menekülteknek. Tíz óra körül érkeztünk a helyszínre, s csak annyit tudtunk, hogy négyszáz hisztériás, türelmetlen ember vár bennünket.

Bennünket senki sem várt. Az általános iskola aulájában asztalaik fedezékében a kirendelt pedagógusok és önkormányzati hivatalnokok a regisztrációba temetkeztek. A helyüket kereső emberek és a helyet megteremtők között szinte semmilyen párbeszéd nem indult el. Bár hogyan is lehetett volna! Senki nem tudott semmit! Főleg azt nem, hogy mi mit keresünk ott. Segítők, akik a kétségbeesésben valami biztonságot nyújthattak volna. Itt senkit, se az otthonukat elhagyókat, sem a segítőket nem várták.

…

A másik elárasztott faluból két nappal később érkeztek. Addigra a tornateremben már három sorban ott állt száz ágy, lepedővel, párnával takaróval. Csendben, nyugodtan töltötték fel a sorokat, nem kérdezték, miért ilyen tömegszállás jut nekik, ők miért nem kapnak külön tantermeket, félve kérdezték meg, hogy a beteg gyermekkel nem maradhatnának inkább az ajtó közelében, hogy összébb lehet–e húzni az ágyakat. A három busszal érkező emberek fél óra alatt nyugalmat találtak. Mert…

…

De két nappal korábban elszabadult a pokol. Mind az a feszültség, amely a közel hat órás tehetetlen várakozás közben az emberekben feszült, a szivacsok és a takarók láttán a felszínre tört. Még nagyobb lett volna a tülekedés, ha azt is tudják, hogy csak kétharmadnyi ágy érkezett a létszámukhoz képest. A helyzet tarthatatlannak tűnt. Az emberek eleve megszenvedték ekkorra az összezártságot, hiszen egy teremben húsz-huszonketten zsúfolódtak össze, a tornateremben a szőnyegek az ugródomb és minden mozdítható segítségével újvilági telepesként területet foglaltak. Az ötlet hirtelen volt, az ígéret utólag már megalapozatlan. „Emberek! Most szépen mindenki visszamegy a szobájába és a kollegák húsz perc alatt szétosztják a szivacsokat és a takarót!”

Az aula két perc alatt kiürült. Szobáról szobára jártunk, külön-külön alkudtunk meg az emberekkel, hogy a gyerekeikkel osszák meg a fekhelyüket és a kis tantermekbe úgysem fér el több szivacs. Egy órával csúsztuk túl az ígért időt. De tán csak egy-két elejtett morgást kaptunk érte.

…

A nyugalom hozza a nyugtalanságot. Éjfélkor indultak a rosszullétek. Hiába rendeződött az ágyak kérdése, a stressz-láva még csak ekkor kezdett hömpölyögni. Az asztmás asszonyt alig tudtuk a friss levegőre vinni. Az asztma pipát fia sehogyan sem találta. S már rohanhattunk is egy másik asszonyhoz. Epilepsziás roham. Férje szerint sohasem volt még neki ilyen. Arcvonásai enyhe alkoholfüggőségről árulkodtak. Úgy látszik a szokatlan helyzet és az elvonási tünetek „megfújták a roham kürtjeit”.

Ugyanebbe a szobába még egyszer riasztottak bennünket. Idős hölgy, cukorbeteg, inzulinját nem hozta magával, nem szólt róla senkinek. Hirtelen felszökött vérnyomás, amely 230-nál tetőzött, (a Tisza Vásárosnaménynál 920 centiméternél) fulladás, izzadás. A kolleganők a térdükön tartották a mozdulatlanságában pihegő idős asszonyt. S tartották benne a lelket, tartották benne az életet.

Amikor másnap este a késve megérkező televízióban a tarpaiak a könyörtelen felvételeken láthatták, mi történt falujukkal, újra felhangzott innen-onnan egy kiáltás: Jöjjenek gyorsan, elájult…

…

S a tények: Az emberek beléptetésekor betegségükről senki sem kérdezte őket. A körzeti orvos nem volt hajlandó ott maradni az iskolában, első riasztásunk után közölte, hogy hívjuk a 104-et. A mentő átlagosan negyed óra alatt érkezett ki. A körzeti orvos hozzáállása miatt kért önkéntes orvosokat másnap a helyi önkormányzat vezetői hazaküldték.

…

Cigányok. Akik elsőként szállnak fel a kitelepülőket szállító buszra. Akik bezzeg nem maradnak ott a gátakon. Akik eleve azokra a mély fekvésű területekre építették a házukat, amelyeket azonnal elárasztott a víz. Akik bezzeg munka nélkül vannak. Akik egy fillér nélkül érkeznek és azonnal kérnek, kérnek, kérnek és követelnek. Akikkel egy szobába senki sem akar kerülni. Akik nem mennek tovább, nincs rokonság, akikhez költöznének, akik végig élvezni fogják a befogadók vendégszeretetét. Akik alapvetően nem rendelkeznek olyan higiéniás igénnyel, ami az átmeneti elhelyezés feltételei közt kiemelten fontos.

Cigányok. Az először kitelepítettek kilencven százaléka.

Cigányok. Néztem a harcsabajuszú, mokány embert, de stírolt ő is engem alaposan. Típusarc, mégis azt éreztem, valahonnan ismerem. Az enyém kevésbé típusos, így ő az, aki felismer:

„Nem maga…?” No, igen, hát persze! Évekkel ezelőtt én segítettem állami gondozott gyerekének hazakerülésében. „Oszt, most mi van a fiúval?” Hogy megnősült, egy háromgyerekes anyát vett el, hol dolgozik, hol nem, de… Kezet fogunk. Megfogja a vállam. Ettől, a perctől, ha kér, utolsóként kér, nyugodtan vár. Helyettem beszél, ha kell. Nem, nem vajda. Egy csak a többi közül. Egy, aki ismer. Egy cigány ember.

…

Költözni kell, helyet csinálni az újonnan érkezőknek. Ők aztán nem mozdulnak. Legyen alku! Mindenki ágyat kap a matrac helyett, jobb, puhább párnát, új takarókat, lepedőt. De az ágyak legyenek a tornaterem egyik oldalán, szépen rendben, hogy a másik felébe kerülhessenek az érkezők. Ahogy a kamion megáll az ágyakkal, a közhasznú rakodó munkásoknak csak adogatni kell a szállítmányt. Behordják a magukét, behordják a másokét. A rend a kért rend. A takarítónők kétségbeesetten panaszkodnak, hogy eltűntek a felmosó rongyok és vödrök. A tornateremben két lányanya mossa fel a lerakott ágyak környékét, a gyerekek versenyezve szedik össze a napok óta szétgórt szemetet… Cigányok.

…

Van, aki nem kér, van, aki mindig kér. „Csak még egy ágyat, mert a két gyerek a földön fekszik… nem lehetne párnát és lepedőt…. Gyógyszert írt fel az orvos, de nincs rá pénzünk…” Negyedjére jár a sarkamban, csak visszanézek rá. „Jól van, főnök, értem…” Igen, érjük egymást. Ez egy játék. Eddig tartott. Ő alkuszik, én alkuszom. Ez a vérben van. Aki ezt érzi, érti, érti őket. Ezért nem haragudni kell. Játszani a játékukat. Mert ezt a játékot nem tanulták. Ez a játék az ő életük. Cigányok. Nem eleve rosszak és nem eleve jók. Cigányok.

…

„Képzelje kedvesem, csak a padra mentem egy kis szalonnáért a reggel, hát mire visszaértem a konyhába, már térdig ért a víz…” Az asszony az aulából órákig nem akart mozdulni. Ő nem keres szobát, nem keres ágyat! Ő nem megy sehova, nincsen hova mennie! Ahogy a szó bugyogni kezdett benne, úgy tört fel belőle a könny. Ősz bozontját néha áttúró, szíjas testű férje csak nézte az asszonyt, nézte a könnyeit, látta benne az odaveszett jószágot, lábast és lábatlant, a tornácra zárt kecskéket, a hegyre hajtott teheneket, az utolsó pillanatban szélnek eresztett disznókat. Az asszony beszélt, ő nézte, mi csak hallgattuk, hosszú perceken keresztül. A fájdalom nem fogyott, a szó sem. Ám egyszer beállt a csönd. Akkor a férfi felállt. Megmutatta hatvan nehéz év alatt is nyílegyenesen maradt termetét mindenkinek. Majd elindult szoba, és ágy után nézni.

…

A teher itt duplán teher. Négy terhes anya érkezett, kettő már napokkal túllépve a kiírt határidőt. Karon ülő csecsemők, pólyába bújtatott csöppségek szinte eltűntek a tömegben. Felajánlottuk a külön szobát, ahol az anyák egymás közt nyugodtan foglalkozhattak gyermekükkel. Egy kérdő pillantás a férjekre, „sajnos, te nem jöhetsz”, és minden esetben azonnali bólintó beleegyezés volt a válasz.

….

De mi lesz a „vad angyallal”? Mi lesz a szappanoperákkal? Hát itt kérem nincsen tévé? Tényleg, miért nincsen tévé? Mert ugyebár, azért nincs, mert hát hova tegyük? Meg ugyebár antenna? De akkor ezek az emberek mit csinálnak az itt töltött napok alatt? Hát a futballpálya nem elég? És ha a kocsma lesz az iskolából? Jaj, kiírtuk, hogy nem lehet behozni alkoholt? A gyerekekkel ki foglalkozik? Hát a futballpálya nem elég? Akkor lesz tévé, vagy nem? Legyen?

Lett. Ültek, megnézték a Vad Angyalt, a Luz Mariát, s ahogy a híradóban a könyörtelen Tisza elmossa a tarpai gátat.

…

Látogatók. Nagy emberek. Kezet fognak. Mindenkivel. Együtt éreznek. Biztosítanak mindenkit a segítségről. Aztán elmennek. És ennyi. Akik maradnak, a televízióban látottak alapján úgy érzik, csak háttérnek kellettek. De azért minden érkezik. Pelenka, WC papír, tisztító eszköz, mozgó WC, ruhaadomány, ásványvíz, tartós élelmiszer. Érkezik. Az ár lefelé vonul, így ők már mennének haza, de érkezik és érkezik az újabb és újabb segítség. Mert mindenki segíteni akar, mert mindenki együtt érez velük. És jönnek és érkeznek és hozzák. Ők pedig már mennének haza.

….

Ahogy a buszról leszállt a négy asszony, csendben bevonult a kis tanterembe, leültek szorosan az egymás melletti székekre. Botjukra támaszkodva, kis motyójukat hozzáfogva, mereven, csak előre tekintve. Várakozva.

Hajnali négykor néztem be újra rájuk. Ültek, egymás mellett, botjukra támaszkodva, kis motyójukat hozzáfogva, mereven, csak előre tekintve. Várakozva. Úgy ültek, mintha azonnal indulnának, úgy ültek, mint akik örökre maradnak. Egy újabb nagy árvíz idején. Néztem könnyezni fáradt tekinteteiket. Segíteni akartam. De akkor már tudtam, hogy az első: látni, meglátni a hiányt. Bárhol, bárkinél. Azt, ahol a szükséghez a másik ember ereje, akarata már nem elég. Keresni a választ, és megtalálni a lehetőséget. Segíteni akkor, amikor érkezik, amikor kéri a támogató kezet és nem akkor elhalmozni a segítséggel, amikor már menne, amikor már képes úrrá lenni a szükségen. A szükség tehát nem hogy törvényt bont, hanem törvényt ad. Keresd, lásd a hiányt. S a szükség, a hiány nem szép, jól látható rendben jelenik meg. Van úgy, hogy cseppenként, vagy úgy, mint a vízözön.