Leejtett fejjel

Hiába próbálok visszaemlékezni az arcára, sajnos mindig csak úgy sejlik fel előttem, ahogy leejtett fejjel ül, térdeit szorosan összeszorítva, kezeit combjai közé préselve. Ha megszólalt, hangja mély, dörmögő suttogásként tört fel a függönyként előredobott hajzuhatag mögül…

Annál harsányabb apuka. Na, az ő arcára jól emlékszem. Tipikus vidéki Pierce Brosnan és Goeorge Cloony keveréke, szóval egy elfuserált műmájer playboy. De ezt a kutyabőrrel nem igazolható úri származást azonban eszik a szavatosságukat lassan elvesztő szinglik, különösen, ha a korábbi apuka a nyakukon hagy egy csemetét. Jelesül ezt a leejtett fejű kislányt. De visszatérve a hangoskodó playboyra még nehezíti a helyzetet, hogy jogász a szentem, de egyetlen ügyvédi közösség szintjét nem érte el a tehetsége, de szerintem az ambíciója sem, így aki ügyvédnek nem jó, de van egy haverja valamelyik cég vezetésében, akkor vállalati jogtanácsos lesz. Ha pedig a hatvanezres kisváros politikai konjunktúrájában lehetőség adódik, hát még önkormányzati képviselő is. No, ő az. Mindkettő. De ettől a föld felett jár, affektálva megmagyarázza, hogy ez a lány egyszerűen nem fogadja el a jót, amit valójában ő testesít meg – ekkor jelentőségteljesen anyucira néz, aki nem győz bólogatni, és elragadtatásában, ha nem vagyok ott, még másra is képes lenne.

Hányni tudnék, de nem tehetem. Nem tudom felfogni, hogy ez a nő, hogy képes ennyire megalázni magát, kifordulni magából, elfordulni a lányától. Hogyan képes önmagát megtagadni, feláldozni egy nyilvánvaló barom oltárán. Hogyan képes lányát megtagadni ezzel a múltját, jelenét, kapcsolatait, a valóságát?

Fél? Nem látok rajta külsérelmi nyomokat. Egyetlen tikkelés, furcsa szemrebbenés, arcfeszülés, révedő tekintet sincs a beszélgetés közben. Higgadtság. Nyugodtság! Egy csónakosnak nem lehetnek előítéletei. Legyen rejtvény ez a nő, vízszintes kilenc, nyolc betű, az apa a függőleges 12…

Szóval egy hatvanezres kisváros. Mások által csinosnak mondott harmincas. Egyedül marad egy gyerekkel. Belenéz a tükörbe. Látja magát önmagába belefulladni, fordulni, öregedni, elveszni. Nem látja kilépni, épülni, élni. Elbódítja a hirtelen mellészegődött kedvesség, udvariasság, társadalmi elfogadottság, új körök, jelentőségteljes körök, egy új élet lehetősége. Amihez könnyű alkalmazkodni, ragaszkodni. Ami gyakran vakká tesz.

És most beszéljünk a negyedik személyről, a kis vásott kisfiúról, aki beszélgetésünk alatt tüntetőleg messze ül nővérétől, anya ölét apa térdére cseréli, bezsebeli a szerető, elégedett, sőt büszke pillantásokat. Azzal, hogy van, létezik, megszületett, mindent elvégzett azért, hogy az első, a kiválasztott, a mindenek és mindenki feletti legyen. Tudatlanul, de sajnos ilyen a gyerek, látom, hogy már egyre tudatosabban. Átveszi nővére helyét, teljesen, mindennel együtt és mindenkinél.

No, de mi a gond? A lányka viselkedése, magába fordulása, külvilág tagadása már nem csak otthon, hanem az iskolában is szembetűnő. Felvételizni, továbbtanulni kellene, de nem hajlandó tenni érte, de még nyilatkozni sem, egyszerűen nem szólal meg sem tanulóként sem magánemberként sem tanárai sem osztálytársai felé. barátnői is konkrétan félnek tőle, bár nem mond semmit, de a konok csend néha félelmetesebb, mint a fel-feltörő agresszió. A szülők nem, de az osztályfőnök már vélelmezni kezdi, hogy a kislánynak öngyilkossági gondolatai vannak.

Playboyunk szerint ez lehetetlen, mert az ő családjában ilyen nem fordulhat elő, nincs is rá alapja a lánynak, mert mindent megadnak neki, csak ő egyszerűen nem hajlandó elfogadni. Az anyuka csak tördeli a kezét, párja tekintetét keresi, hogy belefúrhassa az övét, „igen szívem, igazad van, te benned bíztam eleitől fogva…”. És féltőn magához öleli a kisfiút, nehogy az elhíresülten cseppfertőzéssel és érintkezéssel terjedő depresszió lányáról a virgonc kölökre átterjedjen.

Patthelyzet. Nem értek semmit, nem tudok mit mondani. Nem lehet két felnőtt személyiséget akként hajtani, hogy rugalmasan illeszkedjen egy tinédzser lázadó korszakához, világfájdalmához, hormonális depressziójához. Ülök a csónakban, de egyszerűen nem tudom felvenni az evezőket, nem tudok elindulni.

Ekkor apa, vesztére, megrúgja a csónakomat.

„ – No, így nem megyünk semmire!”

Odafordul a magába fordult lányhoz.

„- Ha nekem nem mondasz el semmit, hát mondd el egy idegennek!” – és kanyarít egy akkora megvető biggyesztést az ajkára, hogy majd a földet sepri.

A következő másfél óra nyögvenyelős, szavanként kivárt és nem erőszakolt beszélgetését, kínlódását, döbbenetét felesleges részleteznem. Álljon itt csak a szikár történet.

Szóval egy tizennégy éves lányról beszélünk. Be kell tartania az új apa sarkos szabályait. Rendmániáját. Szokásait. Bele kell törődnie és törnie a kőkemény rendjébe. Ezzel még semmi baj nincs. Eközben a hormonok megteszik a hatásukat. Nőiesedik a kicsilány. Érzésekkel, érzelmekkel, vágyakkal. A gyermek helyét átveszi lassan a nő. A gyermeket a félelem a rendben tartja, a hormonok és a vágyak feloldják a rend értelmét. Anyjára nem számíthat, ő rendpárti. És még ebben sincs semmi újdonság.

Az apa hobbija, hogy rottweilereket tenyészt. Napi rutin tartozik hozzá. Etetés, takarítás. Mindenkinek kötelessége rést venni benne. Neki, az anyának, a lánynak.

Egy szeptemberi napon, az iskolakezdés után, még buzogva a nyári élményektől az osztály lányai eldöntik, hogy a kisváros fagyizója előtt traccspartira gyűlnek össze. nincs még házi, még nyáriasan süt a nap, még nem mutatták meg egymásnak az új falatka nyári göncöket, no, meg a fagyizó felé szoktak véletlenül a fiúk is sétálni. Leejtett fejű lánykánk szépen összekészül, kifesti körmeit – mert, miért ne -, és engedélyt kér távozni a szeánszra. A határozott nem előtt még kap egy fejmosást, hogy „úgy nézel ki, mint egy ribanc, azonnal takarítsd le a körmödről azt a szennyet, és amúgy is nem. Nem és kész”.

Kiszökik a kapun. Az apa az emeleti ablakból észreveszi. Utána fut. A nem kevésbé forgalmas utca szeme láttára hazaráncigálja. Úgy, ahogy van, bependeríti a négy rottweiler kennelébe. „Ha elvégezted a dolgod, mehetsz!”

A lánynak a puszta kezével kell összeszednie a dúvadak ürülékét. Itatójukban próbálja kezét megmosni, körme alól kiszedni, ami odaragadt.

Zokogva készre jelenti. A nevelőapja kinyitja a kaput és int. „Most már mehetsz, úgy ahogy vagy…, és többé nem érdekelsz!”

Akkor csak ott állt, zokogva a kapuban. Se ki, se be.

Tizennégy éves. Az élete se ki, se be.

Ilyen egy leejtett fejű élet, se ki, se be…