A pokolba vezető út

Látatlanban tudom, hogy hamar végzünk, biztos valamilyen szektának a tagja, vagy valamilyen intrernetes idea beborította az agyát, azokkal meg nincs mit beszélni, hajtják igazukat, mint a pereces. Semmi gond ezzel, tiszteletben tartom mindenki világát, csak ne akarja rám erőszakolni még azzal sem, hogy értsem meg. Még jó kávét sem ittam ma csak két rosszat, nincs kedvem a kimosott szemébe nézni. De meghallgatom egyszer, már azzal is segítettem, pipa, mehetek tovább, ott ahol segíteni is tudok.

Na, álljunk meg egy pajkaszegi szóra. Aki azt állítja, hogy hasonló gondolatok sohasem fordultak meg a fejében, az magának és mindenki másnak is hazudik. Igen, van az a pillanat, amikor nem vagyunk olyan passzban, amikor előítéletünk van a másikkal szemben, amikor nem fordulunk oda olyan nagy mellszélességgel. Amikor csak kipipáljuk a dolgokat. De legalább kontrol alatt tartjuk magunk gyengeségét. És nem hazudunk nyitott lelket. Az nagyobb bűn.

Biztos csak azért terelek ezzel a kávéval, mert nem tudok napirendre térni az ügy mellett. Konkrétan megölte az apját. Konkrétan ugyan a rák ölte meg, de ő a saját kezébe vette a döntést, felgyorsította a folyamatot. Konkrétan rövidre zárta. És nincs lelkifurdalása. Az a rendőrség dolga, hogyan tudta ezt egy kórház intenzív osztályán megcsinálni, az az orvosszakértő dolga, hogy megállapítsa, tiszta tudatában tette-e ezt, nekem az adatot, hogy mindezek mellett az emberre is figyeljen valaki és segítséget nyújtson, ha igényli.

Nem mosott a szeme. Tisztán, értelmesen csillogó. Teljes nyugalommal ül velem szemben, bő negyvenes. Hála a fejlődő kozmetikai iparnak és a női magazinoknak, nem tudom eldönteni egyből, hogy magasan képzett diplomás, akinél státusz quo, hogy annak is nézzen, vagy jó értelemben vett átlag, akinél épp az átlagosságot fedi a markáns kinézet. Belenézek az aktájába, érettségi, adminisztratív munkakörök, alkalmanként, de nem sűrűn váltott munkahelyek. teljes család, gyerekek, szolid, lakótelepi élet. Nem megbántva senkit, tömegélet.

- Hogyan érzi magát?

- Egészen jól, bár itt hogyan érezheti az ember?

Nincs megilletődöttség, félelem, keserűség a hangjában. Sőt! Tartása határozott, a bűntudatnak nyoma sincs.

- Miben tudok segíteni?

- Miben tud segíteni? - kérdez vissza, amivel padlóra visz.

Bambán nézek rá, belém kövesedett a szó.

- Ezt úgysem érti meg senki, maga sem. Nem látta szenvedni.

Beleborzongok és óvatosságra intem magam, maradjak kívülálló, nehogy fáradt pillanatomban belehúzzon a saját érzelmi köreibe. Bár ez nagyon nehéz, hiszen ez a pár szó is elég, és a már megélt szenvedés látványa, a veszteség élménye, hogy érintetté váljak. Szólnék, de ő szól.

- Két éve nézem lassú elfogyását, nézem kétségbeesett szemét. Készült a halálra, mert nem tehetett mást. Készültem vele én is, mert én sem tehettem mást. csak rohangáltam orvostól orvosig, kerestem az interneten a csodagyógyszereket, a táplálék kiegészítőket, a vitaminokat. Kérdeztem ettől, kérdeztem attól, hittem ennek, hittem annak is. Nem tehet mást az ember, mint elodázza magában a felismerést, hogy tehetetlen. Pedig nem az. Nem, nem az.

Most először engedi el a tekintetem, és maga elé ejti a sajátját. Megnyugszom. na, most, most előjön a lélek és a belátás, hogy valamit azért nem jól csinált és, ha csak ebben a felismerésben segítem, majd ott vagyok mellette, míg a helyére teszi, akkor nem csak egy pipát teszek az aktájára. De megtörik a jó pillanat és valami szörnyűség kezd kibontakozni.

- Azzal éltem túl az elmúlt két évet, hogy nagyon sokat olvastam, böngésztem cikkeket, hozzászólásokat véleményeket. Kerestem valami támpontot, iránymutatást, megerősítést.

Olyan tisztán, értelmesen, nyugodtan beszél, hogy megrémít. Nincs nyoma sem a tébolynak, de még a picit elhomályosult agynak, ez a nő teljesen egészséges, semmilyen fizikális befolyás alatt nem áll. Döbbenetes kimondani, de úgy tűnik, hogy tudatának, gondolatainak teljesen birtokában van, képes döntéseket hozni és ezeket a döntéseket mindet a maga racionalitásával meg is tudja magyarázni. Az a szörnyű, hogy az ő racionalitásának az eredménye egy olyan döntés lett, ami ellentmond mindennek, amit a közösségben élő emberek gondolnak, elvárnak.

- És ennyi ember nem tévedhet! - nézz rám úgy, hogy azonnal lesütöm a szemem. - Nincs olyan földi vagy égi törvény, amely elveheti az embertől a szabadságát, a szabad döntését önmaga felett. Az életet magunknak kell megélni úgy, ahogy akarjuk, nem mondhatja meg más, hogyan kell azt csinálnunk.

Már a számon a riposzt, hogy nem a saját életéről döntött, de nincs jogom ítélkezni felette és megszakíthatja a szóáramát. Ha nem beszél, nem értem meg, ha nem beszél nem segíthetek, hogy megértse önmagát.

- Nekem ez az időszak nagyon nagy önismeret volt és ezekből a véleményekből építkeztem, töltődtem, építettem magamat. És igen megerősödtem, magamra találtam, tudtam minden pillanatban, mit kell csinálnom, határozottá váltam. Az életem teljesen megváltozott.  Már nem rohangáltam kétségbeesetten, tudtam, hogy csak én vagyok felelős az apám sorsáért, életéért. Ehhez sincs senkinek köze. Olvastam egy hozzászólásban, hogy az egyik asszonynak már könyörgött a férje, hogy beszéljen az orvosokkal, engedjék meghalni, ne kínlódjanak vele, de meghosszabbították a szenvedését hónapokkal. Ezt én nem akartam apánál. nem ezt érdemelte. Azt írta egy másik ismerősöm is az egyik posztjában, hogy ezeket a betegeket kísérleti alanyoknak tekintik az orvosok, mert már úgyis mindegy nekik.

Már nem vagyok álmos, már nem kell kávé, megszólalt bennem a vészcsengő. Uram, Atyám, milyen általánosságokból, tömegvélekedésekből építette fel magabiztosságát ez az asszony itt előttem? Én édes Teremtőm, milyen alaptalan hitből alkotott magának személyiséget ez az ember?

- Nagyon sok barátra, segítőre találtam így, napi kapcsolatban voltunk. nagyon köszönöm nekik a véleményüket, , segítségüket. A döntést én hoztam meg, nem is tudtak róla. De nélkülük nem erősödtem volna meg annyira, hogy nyugodt szívvel cselekedjek.

Előre hajol.

- Ennyit tudott segíteni. Meghallgatott. Ezzel tovább erősített engem. Köszönöm.

Szédelegve jövök ki a meghallgatóból. Nem is látom, hogyan kísérik vissza, nem hallom az elektromos zárak kattanását. Oltári nagyot szívok a szabad levegőből. Mint egy úttestre tévedt vad vizslatom a járókelők arcát. Vajon ők hogyan gondolkodnak? Mi határozza meg, hogy a világról, másokról, rólam mit gondolnak? Mennyire határozottak döntéseikben? Kinek a véleménye, szava, írása, hozzászólása határozza meg döntéseiket? A saját életükről, a másokéról, az enyémről...