Ember légy József!
Testének gyönyörű íveit az asszonyi teltség feszítette. József előtt a nap majd minden szakában ellejtett, aprón lépkedve, szemlesütve, menekülőn, amikor az a Hosszú folyosó kőpadozatára, s a hatalmas világítóablak fénypásztája elé telepedett le az írnokok helyett számvetést tenni. Ám az illatos selymek sohasem felejtették el meglegyinteni a fiatal intéző felhúzott térdét, jeleket rovó kezét, a ház úrnőjének kijáró tisztelettel leboruló arcát.
József tarkóján a Nap tüze égett, arcán a píré, szívében a vágyé. Kívánta. A selyemredőkben táncoló hófehér kezét, az ezüstözött csontdiadémmel zabolázott hajzuhatagot, alatta az előkelő hölgyek privilégiumát, a kovakőkéssel tükörfényesre borotvált fejet, amelyet látni csak a férjeknek adatott meg.
Mindezek Putifárt ugyanis egy cseppet sem érdekelték. Asszonya azért volt, mert kellett. Hozzátartozott a társasági normákhoz. Míg ő háromszáz szamárnyi abukőre, fűszer és gyógynövényre, párducprémre, alkuszik, legyen, aki lefoglalja a kuncsaft feleségét. S csodaszép asszonya azért volt, mert Egyiptom egyik leggazdagabb emberének ez dukált.
Szerette Józsefet. „Ügyes, hűséges rabszolga. Nem a korbács sodronyai alá való. Zsidó paraszt létére még írni is tud. Az életemet rábízhatnám.” De arról már mélyen hallgatott, hogy a legokosabb döntései ettől a zsidó paraszttól származnak, valójában mindent ő irányít. Reá csak az feladat hárul, hogy méltósága teljes tudatában végrehajtsa intézője utasításait.
József pedig Putifárnak köszönhette, hogy nem terítették már rég ki valamelyik kőfejtőben, vagy a Piramis építésénél. Ott ülhet a Hosszú folyosó hűvösében, papiruszait rendezgetheti, s Parancsaival szalajthatja a Szolgák hadát! De ez az asszony, ez ...
S egy nap az illatos selyem nem libbent tova leborult feje előtt. Hosszú percekig nem mert felpillantani. De ahogy az ismert forróság lassan felkúszott tarkójáig, szemével araszolni kezdett a vágyott testen. S az, mintha megérezte volna a sóvárgás érintéseit, meg-megremeget. Egyre nagyobb sóhajok emelték a mellkast, egyre vadabb táncot jártak a mellek. Putifárné szépen metszett orrlukai úgy szűkültek, tágultak, mint amikor a nemes vad a hajnali fuvallatból olvassa ki, merre jár a párja. József hirtelen eléegyenesedett. Az asszony ijedten menekült csukott pillái mögé. De érezte, hogy ott a Másik, közelsége egyre fullasztóbbá válik, bármelyik pillanatban izzó billogvasként megszentségtelenítheti testét a Kéz...
József karja az asszony derekára fonódott, vadul magához rántva a hideg kőpadozatra fektette...
József legfőbb irigye és gyűlölője, a kis sunyi Shetu, a légyottot a maga teljes hűségében ecsetelte Putifárnak. De egyre inkább elbizonytalanodott. Ura ahelyett, hogy dühében törve zúzva, a Ház szeme láttára egymást faló párocskára rontana, egyre gondterheltebb arccal bámult. S végül dicséret helyett reárivallt: „Tűnj el, te mocskos féreg!”
Putifár komótosan indult a Hosszú folyosó felé. Mint húsos batyus után a kóbor kutyák, úgy gyűlt mögé egész Háza népe. „Meg kellene ölnöm, vagy börtönbe vettetnem. De akkor a pletyka engem is kivégez. Minden kupec szemében ugyanazt a kérdést látnám: Na, mi van, kikapós az asszonyka, mert otthon lusta a bika? Már amelyik eztán szóba áll velem. A söpredék, szolganép szájának jobban hisznek majd, mint nekem! S mi lesz velem József nélkül? Most, a nagy üzlet küszöbén?! Ki tudja milyen girhes négusokat sóznak rám egy vagyonért? Vagy ott van a sóbánya-kőfejtő bérleti szerződés cseréje! Mit kérjek még? Miben engedjek? Ó, ennek a féleszű ágyasnak is most kellett tüzelnie?! Hogy pusztulna belé!”
Kaján vigyorok, kandi szemek gyűrűjében találta magát hírtelen az egymásba feledkezett párocska. Putifárné ijedten kapta volna fedetlen teste elé ruháját, ha az József vasmarkaiban nem szakadt volna cafatokra. De Putifárt nem érdekelték nejének kivillanó meztelen bájai, a feszülő combok, mellek. Ő József tekintetét kereste. S az a tekintet alázattal telten urára nyílt, miután gyilkos dühvel végignézett a gyülevészen. Nem kérlelt, nem könyörgött József szeme. Várta az ítéletet.
Putifár kiszáradt torokkal, az első hangokat csak suttogta, de a végén már mindenkori határozottságával ejtette ki sorsdöntő szavait. “Tied, neked adom. Ára a hallgatásod, s a hűséged!” Hirtelen a szolgahadhoz fordult. „Akinek eljár a szája, meghal!” Majd József felé intett. „Vár a munka, gyere velem!”
József ment. Nem járta meg a börtön poklát azért, hogy a hatalom egéig emelkedjen. Jákób nemzetsége, sokezer egyiptomi halt meg emiatt. A Fáraó megálmodta a hét bő és a hét szűk esztendőt, de nem volt börtönében az az ember, aki megmondhatta volna, s mint helytartó megmutathatta volna, mit kell tenni az álom szerint. De nem, mert József megmaradt annak, ami volt. Szolgának.
