Melyiket válasszam?

Nem szép, nem okos. Átlagos. S ez egy nőnél felér a halálos ítélettel. Bárki mással óvakodnék ezt közölni, de nála megtehetem. Annyi belső lobogás nincs benne, hogy a nyílvánvaló sértésért kikaparja a szemem. Olyan esetlenül ül most is a szomszédos boxban, percenként átkandikál a lécrácsos válaszfalon, vajon itt vagyok-e még?

Hát hol lennék, amikor nekem támadt az a megveszekedett ötletem, hogy "kudarcait" két szememmel láthassam?

A tények. Liza a fenti paraméterekkel, bár csak alig van túl a harmincon, már nem várhat a fehér paripa patakopogására. Négy éve keményen próbálkozik férjfogással. Hisz már "partnernek" sem kapós. Egyetlen erénye, fiatalsága enyhén szólva romokban. Túl van már a "hadd mutassam be neked egy régi NŐTLEN barátomat!" korszakon, véget értek a "táncos szórakozóhelyeken" tartott razziák, a magányosok klubjának partijaitól pedig vízhólyag nőtt a formás fenekére.

Szóval hirdet. Hirdeti magát. " Százhatvannyolc magas, harmincas (no, igen), csinosnak mondott, magányos lány keresi...". Ahogy az, mióta világ a világ, szokás. A fényképes levelekre aztán rögtön randevúidőponttal válaszol, nehogy véletlenül elszalassza az Egyetlent.

Most megtekertük a dolgot. Három "pályázót" szemeltünk ki, s egyazon szent nap egyazon órájára hívtuk őket. Hogy egymással szembeni zavarukban ne vegyék észre Lizáét.

Mire felocsudok az elsô érkezövel már túl estek a bemutatkozáson. Ha nem vésődtek volna oly mélyen agyamba a hosszú mustrálgatások alatt arcvonásai, fel sem ismerném a fényképénél jó tíz évvel öregebb Igazi Gentlemant. Titkos esélyesem bizalmamnak megfelelően hipp-hopp munkát ad a kis sörkert teljes személyzetének. Lizának ez láthatóan imponál, de ideges arcrándulásai jelzik, ezzel szemben mennyire feszélyezi a maga szerencsétlensége. Ekkor toppan be a mi Nagy Buta Mackónk. Tohonya ringlispirként forog, nem érti a szituációt. A hely az idő a megadott, de valaki belemászotta képbe. Dühös szusszanással huppan le, s olyan villámló szemekkel néz a pincérre, hogy az elfelejti feljegyezni a rendelését.

Az utolsó, mint mindig, Aki Kilóg a Sorból. Most is részeg. Csak könyököl. Egyikkel az asztalon, másikkal a combján. S félgörnyedt testtartásában két vigyor közt újabb kört rendel.

Bemutatkozás. Mint egy közepes televíziós kvízben. Az egyetlen dolog, ami szól valamiről. Aztán csak toszogatják maguk előtt a beszélgetés kényszerűségét. Csikorogva, kelletlenül, izzadságszagúan.

Liza homloka lassan gyöngyözni kezd. Egy-egy csepp fénylő utat vág a púderbe. Újra és újra kiesik szerepéből, a magára erőszakolt méltóságteljes tartás megbicsaklik, idióta röhhencsei a társalgás fájó felhangjaivá lesznek...

Mindenki csalódott, mindenki menne már. Pedig Liza még nem választott!

Nagyon roszul érzem én is magam. Én rángattam bele Lizát ebbe a játékba, akárhogy is próbálnám tagadni, de terepgyakorlatot csináltam ebből a lányból, ahelyett, hogy csónakosként segítettem volna. Kihasználtam azt, hogy kétségbeesésében megnyílt, látni, érteni engedte, hogy mitől vált magányossá. Ha magányossá nem is, miért él egyedül, miért van szüksége társra.

Ez utóbbira nagyon egyszerű a válasz. mert így képzeli el az életét. Pont. Nem szabad vele vitatkozni, hogy másképp is lehet, hogy mi a jó, mi neki a jó, ő egyszerűen ezt akarja, akkor fogadjuk el. De nézzük meg, hogy miért akarja? Mert, ha abban van olyan, ami nem egészséges, kétséges, kifogásolható, akkor azzal szembesítsük! Tudjon új döntést hozni. Ha az ugyanaz, mint a korábbi, nem baj. Mert már van alapja. Olyan, amilyen, van.

Lizánál szerencsére az nem gond, hogy a közvetlen környezete kinézné, kivetné, kinevetné, ha társtalanul bevénlányosodik. Még az a pletyka sem lengi körbe, hogy azért van egyedül, mert biztos egy nős férfi szeretője régen. Egyszerűen annyira nem része az őt körülvevő világnak, hogy még véleményt sem formálnak róla. De legalább rosszat se. Bár az is jobb néha, mint a semmi.

Ugyanakkor egy annyira zárt világban él a kis hivatalában, hogy nincs is kivel ismerkednie. A kollégák vagy ezer éve ott szürkülnek mellette, vagy olyan gyorsan tűnnek el, hogy mire felemelné a fejét köszönni, már nem dolgoznak ott. A direkt ismerkedési felületek pedig annak jók, aki valódi bulgárkertész: melegágyból ki, melegágyba be, oltás, szemzés, dugványozás.

Liza kínlódik, és csak azért nem pislog felém, mert megegyeztünk. Jó kislány. Én meg a rossz fiú. Ú, de elcsesztem ezt.

No, nálam akkor van baj, ha a racionalitás felborul és az agyamban hirtelen hömpölyögni kezdő mondatok között hirtelen kikapok egy összefüggést és azonnal cselekszem. Általában hülyeséget.

Már azon kapom magam, hogy az asztalnál állok és sűrű bocsánat kérések közepette darálom, hogy miért késtem, de nem felejtek el bemutatkozni mindenkinek és próbálom Liza kétségbeesett tekintetét kerülni, aki végképp nem ért semmit, az álla úgy leesett, hogy a bokáját veri.

Lehuppanok, átveszem az Idegesítően Vigyorgó Be Nem Áll A Szája, Azt Hiszi Jópofa hirdetésre érkező szerepét.

A három pasi nem érdekel, először Lizának segítek. Bár majd mindent tudok róla, kedves érdeklődéssel néhány támpontot, életkarót leverek, hogy a másik három bocifej is be tudjon kapcsolódni. Magamról cask annyit árulok el, amennyit az inkognitó megenged, de csak valóságos tényt szabad, mert másba belebonyolódik a szerepjátszó.

Furcsa, de Liza lassan kinyílik. Látom az érdeklődést az arcán, hogy végre beszélhet, ő is kérdezhet, hogy megindul valami az asztal fölött. Amúgy ritka szemét, mert be-bekérdez olyan dolgokra, amely sepregetik a lelepleződés határait és ilyenkor furcsán, sunyin néz rám.

Ami azonban a legmeglepőbb, hogy Aki Kilóg A Sorból az első, aki bekapcsolódik a beszélgetésünkbe. Van humora, kicsit sekélyes, néha alpári, de azért van, élvezhető. Emberi dolgokat mond, hétköznapiakat, lassan azonban minden szava cseppenként megtelik keserűséggel és sajnos fél óra után elveszítjük, mert annyira belekeseredik önmagába, hogy pillanatok alatt örök szerelmében feloldódik. A Hubertusban.

Gentlemant már az első pillanatban elveszítettük, ahogy megérkeztem. Dölyfösen, keresztbe rakott karral ül, hátravetve magát, ajkán fitymáló biggyesztés, már majdnem kimondja, hogy mit gondol rólam, meg az egész világról. Mérhetetlenül sérti egy másik hímegyed megjelenése a szemétdombon. Bár küllemben, alkatban, vagyoni helyzetben, szóval mindenben felettem áll, de a kommunikáció hadosztálya rommá, porrá lőtte a szép, méltóságos vártornyokat.

Nagy Buta Tohonya  Mackónk csak ül, pislákol szemében némi értelem, de még nekem, a nyitott csónakosnak is a perifériára, tekintetem vakfoltjára kerül. Mondom a beszélgetés páros teniszből egy időre háromszögeléssé vált, ahol a morcona biró hátradőlve figyelt bennünket, és a Buta Mackó mintha el se jött volna a meccsre.

No, ez az én nagy hibám, nem veszem észre mikor elég. Mikor elég belőlem. Úgy bele tudok veszni önmagam nagyságába, szóbodraimban ellubickolok a végtelenségig, hogy már észre se veszem, hogy csak magamnak beszélek. (Még, ha az intelligensebbek ilyenkor is figyelnek rám. Meg akik szeretnek. Meg akik akarnak valamit…)

Szóval mire végre kikerülök önnön bűvkörömből, azon kapom magam, hogy Gentleman száraz tenyét fogom és fogadom búcsúzását, Kilóg a Sorból a pincer segítségét veszi igénybe – talán önként – a távozásra, és ahogy visszahuppanok a megmaradó hármasunkhoz, már nincs rám szükség.

Liza beszélni kezdett. Nem, tévedés. Kérdezni. Érdeklődni. Figyelni. A másikra. Ismerni, érteni, megérteni készül valakit.

Felesleges harmadikként látom, hogy élvezi. És ez a Tohonya Mackó egy cseppet sem buta. Ez megvárta, míg küzdelem nélkül a sallang távozik.

Távozom én is.

Utóirat: Én voltam az esküvői tanujuk.Cseppet Sem Buta Cseppet Sem Tohonya Csupaszív mackónk elárulta, hogy az első pillanattól kezdve felismert, tudta ki vagyok..