A nagy partraszállás

Azon a délutánon a gyenge lelkű olasz anyák gyermekeik szemét eltakarva menekültek a san benedettói tengerpartról. A botrány minden előzetes jel nélkül robbant ki, hiszen a kora tavaszi fuvallatban csupán két maradéktalanul elegáns, sötét öltönyös férfi bámult a messzeségbe, s állta a földközi-tenger sós szelét. Ám az egyik, Ferenc, vagy ahogy errefelé szólították Francesco egyszer csak felsóhajtott.

- Nem hagyhatom ki! – s már ki is lépett hollófekete, messze fénylő cipőjéből. Az eseményt teljesen felesleges lenne az utókor számára megörökíteni, rá akár egyetlen betűt is pazarolni, ha nem egy parókusról lenne szó, aki Rómában szerzett teológiai diplomát, aki ugyanott doktorált filozófiából, és ha nem én lettem volna az a másik sötét öltönyös férfi ott az olasz tavaszban. Szóval Francesco óvatosan kilépett cipőjéből, vigyázva hogy a part homokja nehogy belemenjen, fél lábon  egyensúlyozva megszabadult zoknijától, szépen ráterítette a cipőre, a másik végtagján lévő borítást ugyanígy távolította el, és az így keletkezett homokmentes szigetre ráhajtogatta zakóját, nyakkendőjét, ingét…

Halk sikoltás csillant fel tőlünk jobbra, igazi, amit meglepetés szül, amit csak bűbáj nők tudnak szájukon kiejteni, miközben kecses kezeiket rejtőn elé kapják. Az európai nagyvárosok konferenciájára – ahol az ifjúság jövőjét kutattuk bőszen – bennünket elkísérő ifjú kollegina akusztikus döbbenete ránk fókuszálta az egész part figyelmét. Egészségesen telt alkatú francia tolmácsunk pedig csak annyit bírt felháborodásában mondani: „Ilyen egy papot! Ilyen egy elnököt!” Ez utóbbival már társadalmi megbízatásomra és elmeállapotomra egyszerre utalt. Ugyanis én is vetkőzni kezdtem, majd a két habfehéren megóvott magyaros test, alsónadrágban elmerült az azúrkék tengerben. A többit már tudják: menekülő gyenge lelkű olasz anyák, botrány a san benedettói tengerparton. Az alsónadrágok pedig az üdülőváros díszes sétányának szemetesében végezték. Szóval, Ferenc-Francesco, az én csónakosom. Aki úgy sétált Róma utcáin, mint aki szülővárosát mutogatja, s amikor egykori iskolájába, a Georgikumba besurrantunk nézelődni, a portás néni is a nevén szólította. A latinos műveltség és a hely olyan olasz nyelvtudást adott szájára, amit kaján lelkével és paposan szépen zengő hangjával megfűszerezve jó volt hallgatni. Mint ahogy orgonajátékát is. Nem értettük mit üzletel a portás nénivel, de a kortalan asszonyka arca egyszer csak megenyhült és kedves-kelletlenül bólintott. Francesco intett, mi utána osontunk egy koromsötét helyiségbe. Bent úgy otthagyott bennünket, hogy hirtelen megfogtuk egymás kezét a félelemtől. A sötétségben látni nem, de érezni lehetett: valami hatalmas teremben vagyunk, egy óriási templomban. Hatalmas kattanás, ahogy csak egy főkapcsoló tud kattanni, és a teremre ráomlott az aranyban úszó oltár fénye, egy újabb kattanás… és felcsendült Bach Fúgája a templom orgonáján. Ateistára kopott lelkem megtelt áhítattal. Szerintem nem vettem perceken keresztül levegőt és egyetlen egyet sem nyeltem. Aztán Francesco szépen lekerekítette a dallamot, s mint aki jól végezte dolgát felállt, lekapcsolta a reflektorokat, a semmiből ott termett mellettünk: „Na, mehetünk!”

Még ekkor nem tudtam, hogy csónakos, s azt sem, hogy mi az, de hogy különleges ember, arról pillanatok alatt meggyőzött. Pap, de nem misszionárius, aki a hitet eszközként használja, hogy mások baján segítsen. Pap, de nem térítő, akinek csak az a lényeg, hogy tanulj meg hinni. Pap, de lényege a világ, annak minden élvezetével. Tegező viszonyban van az összes olasz borral, a „pásztákkal”, húsokkal és mindenféle földi jókkal, tudja, hogy mi, mivel rokon, mi táncol úgy az ember nyelvén, mint az összeszokott párosok. A legtisztább kellem hangján szól, ha hölgy van a társaságban, megcsodálja és értékeli, ami szép, amit gyönyörű ívekkel ékesített fel a természet. A filozófia doktoraként pedig a hit olyan rejtekeiről beszél, ahova földi halandó eljutni sem képes, nemhogy eltévedni benne. Olyan összefüggést talál az élet legapróbb eseményeiben, a vele szemben ülő ember lényegében, gondolatában, kétségében, akaratában, amire a vele beszélgető ember sohase csodálkozott még rá. Pedig az ő élete, lényege, gondolata, kétsége, akarata. S teszi ezt Francesco olyan visszafogottsággal, minden tolakodástól mentesen, hogy észre sem veszed, de már ismer téged, a te belső utadat járja, a te belső utaidat mutatja meg. Kérdez, meg akar ismerni, meg akar ismertetni magaddal.

És állandóan vicceket mesél. Néha disznó, nem, bocsánat, pikáns vicceket is. Vagy amelyikről eszedbe nem jutna, hogy egy pap mondja majd el neked. Mindezek után talán már érthető, miért beszéltem annyit Francesco-ról. Hogy valami bársonyosabb fényt adjon annak a ténynek, hogy egy vicc adja életem mottóját. Mondom másképp töri a beeső sugarakat az a tény , hogy tőle hallottam. Így szól:

Árvíz van a kis szabolcsi faluban. Már az egész települést ellepte az áradat, csak a templom domb emelkedik ki a hirtelen jött tengerből. A falu apraja-nagyja menekül, mentik kicsiny holmijukat, csak a pap áll rendíthetetlenül a templom lépcsőjén, s hiába szólingatják, hívogatják, ő csak áll, és néz, és marad. Már mindenki elment, s a víz csak emelkedik, emelkedik, már a templom lépcsőjét nyaldossa, amikor megérkezik egy csónakos ember. S bekiállt a papnak:

-Tisztelendő uram! Gyüjjék már! Hát elviszi a víz a templomot, meg magát is!

De a pap rendíthetetlen.

- Nem fiam! Nem megyek! Engem az úr megvéd!

Csónakos elmegy, a víz emelkedik, a pap már a templom tornyában a harangba kapaszkodva didereg, amikor megjelenik újra a csónakos.

-Tisztelendő uram! No, most már gyüjjék, mert elviszi a templomot a víz meg magát is!

De a pap csak azt mondja újfent:

- Nem fiam! Nem megyek! Engem az úr megvéd!

Csónakos el, víz fel, elmossa a templomot, a pap megfullad, felméne a mennyekbe. Ott, amikor az Úr színe elé engedék, azonnal a panasszal kezdi:

- Uram, egész életemben téged szolgáltalak, téged dicsőítettelek, s lám legnagyobb bajomban mégsem segítettél!

Erre az úr ráveti tekintetét és csak annyit monda:

- Kétszer küldtem csónakot…

… Van akit az égiek küldenek, van aki – mint például én földön járó – maga választja azt, hogy csónakos. Aki segít. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű vállalás. Szakma, hivatás, meg ilyesféle. Amit ismerni, érteni, tudni, tanulni, akarni, élni kell. Ebben segédlet ez a könyv. Útikalauz csónakosoknak.

Aki csak önmagán akar segíteni, az sem önző ember. Egyszerűen okos. Képessé akarja magát tenni arra, hogy ne csak megismerje és megélje élete szabályait, hanem változtatni is tudja, változtatni is akarja azokat. Aki ez utóbbira képes, az már túlélésre is képes. Egy csónakos sohasem fullad bele a saját életébe…