És akkor vett egy pisztolyt

Kibírhatatlan volt. Fenyegetőző. Folyamatosan részeg. Elviselhetetlen. Állandósultak a veszekedések. A felesége összeroppant, megutálta. Már nem engedte be az ágyába, már megtagadta a testi kapcsolatot. Gyermekei rettegtek tőle. Ő pedig vett egy pisztolyt. Nem veszélyeset, csak riasztót, amely azonban az emberi fej lágy részeihez nyomva, vagy közvetlen közelről akár halált okozó sérülést is ejthet. A konyhában lövöldözött befőttes üvegek kupakjára. Aztán egy estén a felesége halántékához szorította, hogy szeretkezzen vele.

Ímhol egy lélekemelő pillanat, midőn a szomszéd lakásban kétségbeesve a család nagyobbik része – anyu, nagylány és a fiú-, apu a saját lakásban, a konyhában merengve, kezében a fegyvernek látszó, s ki tudja minek minősülő és mikor elsülő tárgy. Feladat: megismerni Feri történetét. Megismétlem: megismerni Feri történetét. Nem nekiesni, hogy „szégyellje magát!”, „apa az ilyen?”, meg hogy „nem gondolja, kérem”, bár ezeket a mondatokhoz bátorság is kell, tudván mit forgat az apa a kezében. Mert, hogy mit forgat a fejében, azt első látásra senki se  tudja megállapítani. Nem ajánlatos a nagy lelki pakolás sem, a nagy szenvedős, együtt érzős, nagyon segíteni akarós hozzáállás,, ahol a csónakos – általában önön életének mély gondjait feldolgozni vágyva – a más bajában éli ki magát. Szóval egy profi  ilyenkor mit csinál? Nem tudom. Érdekli Feri története. Hogy mit kérdez először? Jó kérdés. Igen, kell egy jó kérdés.

- Ferenc, mi a baj?

Hát, lehet, hogy nem ez a legjobb kérdés, de nekem általában semmi nem jut először eszembe. Erre mit válaszolhatna a szerencsétlen, kétségbeesett ember.

- Semmi.

Ajánlatos ebben a pillanatban sokatmondóan felhúzni a szemöldököt, felölteni egy – „no, nem most jöttem le a falvédőről!” – arcalakzatot és csendben várni. Vagy nem csinálni bohócot magunkból és csendben várni. Mert előbb, utóbb jön a menekülő válasz.

- Úgyis tudja!

Ehhez általában társul egy fejbólintás vagy egy intés a szomszéd szoba, szomszéd lakás vagy egy távoli ház felé, ahol a feleség, az anyós vagy éppen az a családtag található, akivel beszélgető partnerünknek gondja van, aki már úgyis elpanaszolta nekünk a gondok összefüggéstelen sorát, természetesen pontosan meghatározva, hogy ki a hibás. Esetünkben természetesen Feri, aki a szomszéd lakás felé bólintott. Ez a menekülő „úgyis tudja”, avagy a „feleségem, anyósom már úgyis telebeszélte a fejét”, „nekem úgyse hisz senki” mondatoknál jön el a mi időnk és a mi mondatunk.

- Én a maga történetére vagyok kíváncsi.

Annak ellenére, hogy ez egy régóta kimondani akart, előre kitervelt mondat, mégis őszinte. Valóban kíváncsi vagyok a történetére. Az övére. Ahogy ő mondja el. Ahogy el akarja mondani. Mert el akarja mondani. Higgyünk benne. Higgyünk neki. Csak így tudja elhinni, hogy kíváncsiak vagyunk rá. Hogy rá vagyunk kíváncsiak. Az ő történetére. Mert a Feriknek elege van már abból, hogy mások közlik vele, hogy mi is történt. Aztán magyarázkodhat. Szimplán, ahogy ő gondolja – kerekíti, éli, másítja, szépíti, hazudja magának -, úgy még nem mondta el. Hagyjuk, ne kérdezzünk.

- Higgye el, én szeretem őket…

Csend! Itt eszébe ne jusson senkinek beleszólni, hogy „ha szereti, akkor miért bántja”, meg „miért iszik”… Csend! Hagyják beszélni…

- Nem akarnék én semmi rosszat nekik…

Pszt! Hagyják! Az első szakasz a passzív hallgatás ideje. Nem baj, hogy össze-vissza beszél, nincs logika, időrend mondandójában…

Csak hallgattam Ferencet. Bár egyidősek voltunk, következetesen magáztam, „Ferenceztem”, „hallgatom Ferenc”, „csak bátran Ferenc”. Nem volt helye a kölcsönös tegezős mutyizásnak, hogy mi férfiak legalább értsük meg egymást, a csendőr-pertunak, ahol azzal, hogy letegezem, de az ő magázást megkövetelem, én alázom meg leginkább. Beszélgettünk.

Jobban mondva, ő beszélt.

Előrehajoltam, kezeimet magam előtt szabadon pihentetve az asztalra könyököltem. Ő kitette a fegyvert az asztalra. Volt némi egyenlőtlenség a felszereltségünkben.

Semmit nem értettem, csak a keserűsége ömlött rám. Csak a szavak cikázta bennem:  „kisebbrendűség”, „megalázás”, nincs szükség rám”, „ki a példakép”, „meddig férfi egy férj”.

Közel egy órát beszélt, jómagam csak annyit szóltam, amivel egy pillanatra tovább gördítettem a megakadt panaszfolyamot. Aztán csend. Mintha az utolsó rossz levegőt is kifújta volna magából.

- Ferenc! Segítsen nekem! Hogy is mondta… - s tételről, tételre menve, még egyszer elmondattam vele az egész történetet. Az ő szavaival, de már az én segítségemmel, s azokra a halvány érzésekre rá-rápillantva, amely először eszembe ötlött. Ferenc beszélt, már várta a következő kérdést, de kezdett fáradni, ürülni. Már másodjára mondta el történetét…

A kicsiny városban nem egy ismert ember, de a hétköznapokban elismert figura. Egy munkahelyen letöltött huszonhárom év, a néptánc-mozgalom vezéralakja, példás családapa, szerető férj. Aztán jöttek a felesek, mondhatni minden ok nélkül. Egyszerűen a társaság kedvéért. Mert jó a hangulat. Csöndes függőség alakult ki. Lassan mételyezni kezdett mindent. A munkavégzést, a táncot, a családot. Már a munkahelyén is szóltak, hogy „öreg, vigyázz”! De mivel régi bútordarab volt, nem nagyon piszkálták. Kiöregedett a táncból, s mivel már józan ritkán volt, nem hívták haknizni sem. Felesége folyamatosan elhidegült tőle, majomszeretettel babusgatott gyermekei egyre távolodtak. Aztán a krízis. A lakáson felhalmozódott közüzemi tartozások miatt – döbbenetesen tipikus eset – kihasználta az elbocsátások egyik hullámát és a végkielégítés reményében felmondatott magának. A megkapott összegből elrendezte tartozását, a maradékot pedig csendesen kezdte felélni. Otthon volt egész nap, míg a család iskolába illetve a munkahelyére ment. Sütött, főzött, várta őket, de aztán csak leugrott a lakótelepi bérház egyik garázsában kialakított „hörpintőbe” „stressz-oldásra” és „politikai vitakörre”. Mire a család hazaért már részeg volt. És arrogáns. Kibírhatatlan. Fenyegetőző. Folyamatosan részeg. Elviselhetetlen. Állandósultak a veszekedések. A felesége összeroppant, megutálta. Már nem engedte be az ágyába, már megtagadta magát tőlet. Gyermekei rettegtek tőle. A többit már írtam, vett egy pisztolyt. A konyhában lövöldözött befőttes üvegek kupakjára. Aztán egy estén a felesége halántékához szorította, hogy szeretkezzen vele.

Ez a szikár váz, Ferenc nélkül. Érdemes megrajzolni portréját. Nem csak leírni, skatulyákba beszorítani, mert az így hangozna: arrogáns, összeférhetetlen, céltalan, munkanélküli, alkoholista… Rajzoljunk. Szavakkal, mintha szénnel skiccelnénk, az árnyalatokat csak úgy újjal maszatoljuk el! Ki is ez a középkorára is arányosan csenevésznek maradt férfi? Mit jelentett számára a tánc, a munkahely?

Mindent. Önmagát. Tartását. Személyiségét. Védő burkát. Álcáját. Külön világát. Nem valós világát. Amely nem tartott örökké…

Amikor Ferenc panaszáradatát hallgattam, az elsők között ötlött fel bennem a kisebbrendűség kételye, leginkább a „férfiasság” terén. A táncos múltja gyerekkora óta természetessé tette számára a nő érintését, közelségét. De egy zárt világban élte ezt meg, felesége is táncos párja lett. A tánccal élte meg férfiasságát, bár alkata alapján ugyanúgy lehetett volna egy elesett emberke. De hát a színpad, a siker mindezt feledtette, magabiztossá tette mindenben. Munkában, otthon. Férfias szerepeket játszott. S mindezt egyszerre veszítette el. Sőt! Rátett egy lapáttal. Az alkoholból már nem erőt merített, hanem az egyetlen dolog volt, ami közösséget adott számára. S eltűnt a környezet adta magabiztosság, előbújt a kishitű férfi, aki a felesekkel tovább rontotta a „férfi” imázst, a „kívánatos” férfi arcát, amely párosult egy mindenek feletti bizonyítási vággyal, ezzel belekergette magát az újabb és újabb kudarcokba. Igen, a mindennapossá vált sikerek, amit a tánc, a munka adott, szintén egy pillanat alatt eltűntek. No, ezt is elég lett volna feldolgozni, nem hogy az előidézett kudarcok sorát. Mert kudarcot vallott, mint apa is. Leginkább önmaga előtt. Hisz a gyermekei elfordultak a tánctól, elfordultak tőle. Ő ajnározva, majd durván is könyörögte, követelte a megértést, de csak taszította, lökte magától még messzebb és messzebb a családot. Akik félve és szeretettel hol hitték szavát, hol menekültek előle. S aztán vett egy pisztolyt. No, vajon minek? Hogy végezzen magával? Hogy bántson másokat? Hogy a férfiasságát pótolja? Hogy a feleség halántékához tartsa, s szeszpárás bőrével, ecetszagú leheletével azt lihegje a fülébe, hogy „akarom”?

A feleség a második alkalomnál átmenekült a szomszédba gyerekeivel. A fürdőszobába könyörögte ki magát, zuhanyzásra hivatkozva. A halálfélelem remegésével, a megalázottság könnyeivel rángatta ki gyerekeit az ágyból, úgy ahogy voltak kézen fogva az ajtóhoz botorkáltak az éjszakai sötétben, szerencsére nem volt kulcsra zárva az ajtó. S csak nyomták, nyomták zokogva a második szomszéd csengőjét.

Ferenc beszélt, beszélt. Kezében a fegyverrel játszadozva. Elmondta történetét, ahogy feltört belőle. Elmondta, ahogy rendbe szedtem. Hallottam a hangján, fárad. Teljesen kiürült. Letette az asztalra a fegyvert. Elém tolta. A hátamon ekkor ért le egy liter víz a nadrágom pereméig ezer csepp formájában. Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna, pedig a rémület vibrálva ekkor próbált csendesedni bennem:

- Ferenc! Mit akar?

-          Hogy a gyerekek…

-          Nagy munka lesz… Nem holnaptól, ugye tudja!

-          És az asszony?

-          Nehezebb dió… Maga szerint?

-          Már gyűlöl… Van valakije…

-          Most mi legyen?

-          Hogy, hogy most?

-          Ma éjjel…

Megtört, de tisztuló szemeit rám vetette.

-          Elmegyek anyámhoz…

Szerintem azzal áltatta magát, hogy képes lesz mindent visszafordítani. Nem áltathattam, hogy sikerülni fog, nem beszéhettem le róla, mert ő döntött így.  Elkísértem a pszichiátria addiktológiai osztályára. A pszichiáterrel folytatott beszélgetés után az egyik percben még vállalta, hogy marad a gyógykezelésre, a másikban már arrogánsan jelezte, hogy nem kényszeríthetjük rá. A felesége beadta a válópert. Ferenc  a lakást a gyerekekre íratta, így nem kellett gyermektartást fizetnie, elköltözött, újra munkába állt. Amikor tartalék pénze és édesanyja türelme is elfogyott, jelentkezett egy átmeneti szállásra. Próbált talpra állni. Újra inni kezdett. Éjszakás műszakot vállalt, amikor befejezte berúgott, majd estére kialudta magát. A karácsonyi ünnepek egyik éjszakáján alaposan lerészegedett és a hajnali órákban rá akarta törni a feleségére az ajtót. Itt ellentmondóak az információk. Állítólag a felesége új barátja egyszerűen letakarította a kilencedik emeletről, ami nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket okozott. Mások szerint az asszony csak közölte vele, hogy új kapcsolata van, amitől Ferenc olyan dührohamot kapott, hogy a lépcsőházban törni-zúzni kezdett, ám az egyik lakó ezt nem tűrte, és ő tette vele ugyanazt.

Ferenc rendkívül megalázva tért haza. Szilveszterre és január első hetére bevonult a gyógykezelésre. Amikor meglátogattam, még kiegyensúlyozottnak tűnt. Amikor hazatért már feszültnek.

Már a harmadik otthon töltött napján részeg volt. A negyediken éjjel kaptam a hívást, hogy a feleségének bejelentette, öngyilkos lesz. Felhívtam a mobiltelefonján. Kicsörgött, nem vette fel. A portás megnézte, bedörömbölt hozzá. A lámpa égett, a kulcs a zárban belülről.

Rátörtük az ajtót. Még voltak életfunkciói. A mentősök harminc percig nem tudták szétfeszíteni a száját, hogy a gyomormosáshoz leengedjék a csövet. A szekrényében a „piacos palackos lőréből” másfél liter hiányzott, a kezelés után kötelezően szedendő gyógyszerből pedig egy üveggel. A szobája falán hatalmas kép. Kinagyítva egy táncos jelenet, ahol a hortobágyi csikóstánc közben éppen a levegőbe ugrik, miközben társa a lába alatt suhint el fokosával. A televízión egy kisebb fénykép. Rajta egy csodaszép szőke nő hajol merész dekoltázsú, testhez simuló ruhában az asztal fölé, hogy elfújja a születésnapi torta gyertyáit. Ferenc felesége volt a képen…