Ha neki sikerült…

Egy jellemző SMS üzenet Tőle: „Hogyan végzed el a papírmunkát a nagydolog után,, ha eltörik a kezed?” Válaszom: „Hát, nem is tudom…” Erre Ő: „Te mit problémázol rajta, neked kettő van belőle!” Ezt írta egy olyan ember, akinek csak egy keze van összesen. Tizenhét éves volt, amikor kiesett – kilökték – a vonatból, és a „személy” csak a bal kezét hagyta meg. Lábait térd felett és térd alatt, jobb karját könyök felett csonkolta. Az üzenet aláírása: „A Százlábú.”

Már az SMS fricska is mutatja, hogy ez nem egy horror-történet lesz, s a gyengébb idegzetűek kedvéért már most elárulom: hősöm jelenleg saját jogon bérelt lakásban él és számítógépes grafikus egy  nyomdában. S ha nem lenne megint furcsa íze a mondatnak, úgy folytatnám: saját lábra állt, de hát, ugye…

Ej, már én is kezdek ál-jótét-lélek lenni, nehogy egy szóval is megbántsam, mert fogyatékkal él, de ez álszemérem, mindannyiunkban valami fortélyos félelem kél, ha egy „más” emberre nézünk. Erre Ő csak annyit mond: „marhaság, azzal sértsz meg a legjobban, ha rokkantnak nézel!”

Jó, de most őszintén: mindenkiben dúlt volna a nagy dilemma, hogy sírjanak, vagy nevessenek, amikor ez a hamiskás mosolyú huszonéves fiatalember, egy huncut sóhajjal kísérve azt mondja: „úgy szeretnék egyszer bal lábbal felkelni!” Ami persze van neki, csak éjszaka nem hordja. Reggel felcsatolja a jobbal együtt, és azzal jár. Felkel és jár. Ugyebár a mondat ismerős és nekem ez legalább akkora csoda, mint ami a Biblia tanúsága szerint egy hasonló felszólítás hatására következett. Botot sem használ, nem ül tolószékbe, ha kell, emeletre mászik. „Te sohase figyelsz fel arra, hogy melyik oldalt van a korlát! Nekem minden ettől függ! Hiába tanultam meg kínkeservesen a művégtagokkal járni, ha nem tudok le és felmenet kapaszkodni. Csak sétálnál velem végig az utcán! No, én meg tudom neked mutatni, mi az, ami lehetetlen egy fogyatékos számára!”

Szerintem nincs ilyen. Következzék itt egy rá jellemző példa. Testmagasságának és alkatának megfelelően arányos, negyvenegyes cipőláb méretű művégtagot készítettek neki. Járásán csak annyi látszik, mintha egy kicsit húzná a lábát, de ez elég ahhoz, hogy az egyik cipője jobban kopjon. „Mondjuk zoknit nem kell sem mosnom, sem stoppolnom, talán havi egyszeri alkalommal, a sterilizálás szempontjából cserélnem! ha lábat mosnék, olyan szag lenne itt, mint eső után a fatelepen!”

Egyszóval elindult cipőt vásárolni. Meglátta, megszerette, de… Negyvenes méretű volt. Megoldás? Igen kitalálták. Hazament és levágott egy számnyit a műlábából.

Nem tudom, miért, de nekem is nevetnem kell, ha mosolyog. Olyan jó kedéllyel teszi, olyan vagánysággal, ugyanakkor érzem, hogy hatalmas fájdalom van mögötte, ezzel is palástolja, hogy fél, fél a másik, fél az egészséges emberektől. Zavarban van, és még néha kísérti a múlt…

A korán meghalt édesanyjáról csak egy fotója maradt. Ötéves korig állami gondozásban nevelkedett, ezután nevelőszülők fogadták be és nevelték. Mára már ők sem élnek.

Igazi „kivagyi”, balhés, pökhendi, odamondós, „ki, ha nem én” kölyök volt. Aztán egy nap azon a bizonyos „személyen” körbekapta néhány haragosa. Fiatal suhancok. A baleseti jegyzőkönyv szerint nekidőlt az ajtónak és véletlenül kiesett. Tizenhét évesen véget ért az élete.

„Nem azon kell siránkozni, ami elveszett, azt kell kihasználni, ami megmaradt! Évekre volt szükség, mire ezt hittem is, nem csak mondtam!” Budapesten végzett közgazdasági szakközépiskolában. Ez volt a könnyebb. Ezután megkezdte az emberfeletti küzdelmet: megtanult újra járni. S mikor elindulhatott volna…

Jó, örüljünk annak, hogy család nélkül, fogyatékkal legalább egy szociális otthonba kerülhetett, de ami másnak végállomás, az neki csak átmenet volt. Addig járta az útját, míg ma, egy fogyatékkal élőknek kialakított lakást nem bérelhet. Már ebből is elég kevés van, de ő abból a kevésből is szerzett egyet. Az internet legnagyobb szörfözője, a lakótelepen, ahol él, mindenki számítógépét ő javítja, programoz, vagy szerel. No ezt látni kell! Egy kézzel csavaroz, tartja a számítógép házát, lábával kicsit besegít. De minden illeszkedik, a csatlakozók nem csúsznak szét, csavar nem hiányzik, bekapcs, a gép bejelentkezik, program fut, hamiskásan mosolyog.

Volt egy pillanat még az életében, amikor szerettem volna ott lenni, és látni az arcát. Egy szórakozóhelyen, balesete után sok-sok évvel találkozott azzal, aki kilökte a vonatból. „Láttam a szemét, ahogy a döbbenet és a szégyen megtölti. Nekem ennyi elég volt. Attól nem nő ki a kezem, a lábam, hogy megmondom neki a magamét… Ezzel a teherrel nem csak én élek együtt. Most már ő is!”

Szerettem volna ebből a szomorú történetből kizárólag kellemes kicsengésűt faragni, de akkor hazudnék. Van neki is árnyékos oldala, vagy inkább sötét, mint a Holdnak. De azt egyszerűen nem hagyja látni. Amikor zuhanyzás közben rácsodálkozik magára, önmaga maradékára. Uramatyám, azt hogyan lehet kezelni, elfogadni, túlélni? Azzal, hogy a lakótelepi garázskocsma rendszeres „törzsvendége”? Mint a rossz viccben, se keze, se lába ezért „törzsvendég”? Hogy biztos felrobban benne néha az elfojtott keserűség bombája? És olyankor elviselhetetlen? Megérthető ez olyankor, elfogadható, kezelhető? Meddig lesz ereje önmagát megtartani?  Mi lesz, majd ha a korosodás depressziója feloldja lelkesedést, a túlélési ösztönt, az akaratot, a vágyat?

Van valaki, aki mindenhova elkíséri. Egy mosolygós, fiatal nő, akinek az arca sohasem vénül, aki mindig ugyanaz az álmodozó szemű fiatal szépség marad. Az édesanyja.

Nem maradt utána más, csak egy összegyűrt kép. Azt hordta mindenhova magával. Ha mutatja, olyan szeretettel néz rá, hogy azt kívánom, abban a szeretetben dübörgő erő keltse életre a fényképet. Csodát tenni, sajnos nem tudunk. Ő megpróbálta. Az összegyűrt fotóból tanult szakmáját, a számítógépes grafikát, retusálást kihasználva egy szinte most készültet varázsolt. Hát igen! Ez egy keserűen szép mestermunka.

S, ha már a nőknél tartunk, ezt a kérdést sem kerülhetjük ki. Hősöm természetesen a paradicsom színében pompázik, bár van némi büszkeség a hangjában, ha erről beszél. Ugyanis mindig volt barátnője. Még a szociális otthonban élve is egy kétgyermekes asszonyka édesítette meg napjait, de az interneten is nagyon sok levelezőpartnere jelezte, hogy szívesen elutazna hozzá. „Tudod, ha lecsatolom a lábaimat, ebben az országban szinte én mondhatom el egyedül, hogy földig ér a …”

Jelentem, hősöm állással, jövedelemmel, lakással rendelkező, jó humorú, életrevaló hapsi. Hölgyeim! Jelenleg facér!