A szegénység fájdalma

 A festő, ha nincsen pénze már kenyérre sem - és ez szinte mindennapi történet -, hát hóna alá csapja egyik képét és háromezer forintért otthagyja a nyomortelep “kisábécéjében”. A festő, ha beküldi képeinek fotóját, a galériák tárt karokkal fogadják. Ám, amikor személyesen lép be az ajtón, már senkinek sem kellenek a festmények. A festő, ha budapesti kiállítására sietve lelép a vonat lépcsőjén hóna alatt portrékkal, csendéletekkel, perceken belül a földön találja magát. Arra sincs ideje, hogy igazolhassa magát a rendőrök előtt, ő zsűrizett festő. Csak cigány.

A szegénység fájdalma. Ez volt első igazi képének a címe. Korábban élettársa gyermekei számára élesztette fel régi tehetségét, ismert rajzfilmfigurákat firkantott és színezett a gyermekek örömére. A lurkók osztályfőnöke figyelt fel a rajzokra és festésre bíztatta. Festett, kerítészománccal. Bár az gyorsan szárad, a színeket sem lehet keverni, de az a legolcsóbb. Aztán bekerültek a képek a kályha mögé, vagy a szemétbe, mert a cigánytelepen csak az izmos férfiakat és nagy mellű nőket ábrázoló képek kellettek. „A szegénység fájdalma” címűt is valahonnan a kályha mögül húztam elő jópár éve, amikor egy kiállítást szerettünk volna készíteni képeiből. Majdnem feltüzelte. Egy iskolai bálon könnyes szemmel licitált rá egy vállalkozó felesége. Ma az asszony legféltettebb kincse. Ha gyermekei elégedetlenkednek, csak rámutat a képre. A képre, ami így már több mint festmény. A festő pedig, ha nincsen pénze már kenyérre sem - és ez szinte mindennapi történet -, hát hóna alá csapja egyik képét és háromezer forintért otthagyja a nyomortelep “kisábécéjében”. Ha épp nincs otthon festménye, az éjszaka nyugalmába burkolózva egy százas égővel a válla fölött - a szomszéd lakásból vezettette át az áramot egy hosszabbító segítségével, és havonta kétezret fizet a lopott energiáért - szomorú szemű portrék kelnek életre a kerítészománcból, a művészolajból, hol egy szekrény hátsó lemezére, hol egy konyhaszekrény ajtóra. S közben az olcsó pénzen kótyavetyélt képei újból gazdára találnak, de már sokszoros áron.

Ő pedig annak örül, hogy a keleti végek egyik cigánytelepén megannyi szegénylakás falán az ő képe jelenti az ablakot a szépre, hogy néha megjelenik az az egy két vékonybankós, de jólelkű “mecénás”, aki beleszeretett ezekbe a cigányvérbe mártott ecsettel festett álmokba, amelyek sohasem látott tájakra vitték el őt magát is. Csöng a telefon. „Kéne egy kis apró!” Majd a történet, hogy a fiú most beteg, most menne vissza az iskolába, egy hete nem ettünk semmit, megszorítottak bennünket egy kamatos pénzzel, nem fizetett ki a vállalkozó a kubikért.

Ha kimegyek, jön az alku, én tudom, hogy mennyit akarok adni, ő tudja, hogy mennyit szeretne. Alkudozunk, anélkül, hogy pénzről beszélnénk. Kofabiznisz. De ezt így kell, ez ott van a vérében, enélkül megalázó lenne az egész, nekem meg alkudni kell, lánglelkűn hőzöngeni, keményen beszólni, nem hagyni magam, majd a végén belecsapni úgy a kezébe, hogy az arcomon lássa, úgy adom a pénzt, mintha a fogamat húznák, hogy nyert, hogy ő nyert. De az alku másik fele egy festmény, ami legalább nem lesz az enyészeté, vagy az uzsorásoké. A kettőnk barátságának alapja a kölcsönösség. Tudja, hogy vagyok, tudja, hogy adok. Tudja, hogy amit kap, azért adni kell. Ezt sohasem kell számon kérni. Ezt tudja. Ez a kettőnk barátságának alapja. Az tartja életben, hogy van valaki, vannak emberek, akik szeretik a festményeit. Azt szeretik, ami ő maga.

Egy kupacban a pornóújságok, ebből festi az aktokat, egy kupacban a Híres festők folyóirat rongyos példányai, ezek segítségével utazik Velencébe, Párizsba, beszélget Munkácsival, Pál Lászlóval. Kartonból összetekert cső két végébe csorba nagyítót tett, úgy gusztálja a képrészleteket. Az iskolától kölcsönkapott diavetítő képét gyorsan funérra skicceli, majd megtölti színekkel. De leginkább csak leül, négy vonallal erdei utat von, aztán zöldbe borítja a kanyargó faágakat. Erdőt, szabadságot álmodik. Csak úgy a saját kedvére.

Minden reggel kicsit keserűn kel, hogy délutánra teljes legyen a kétségbeesés. Ott a remény a kezében, neki legalább megadathatna, hogy kilépjen a kilátástalan szegénységből, és lám, neki sem sikerül. Aztán este újra letérdel táblái elé. Igen térdel, mert se asztal, se szék, se semmi. Asszonya mélyen alszik – a terjengő hígító szagban egy cseppet sem csodálom – festőnk pedig kihasználja, hogy senki sem jár a szobában, pormentes a terület és álmodni kezd. Buja erdőket, forrongó tengerpartokat. Fest, egy cigaretta, fest, egy cigaretta, egy korty kólás bor, fest, cigaretta. Fest. Hátha...

Testvéreivel együtt annó állami gondozásba került, nevelőszülőknél élt. Az utcát, a börtönt, a kábulat poklát megjárta. Jelenleg egy megyeszékhelyen, a többségében romák lakta telepen, egy szociális bérlakásban dolgozik. Harminc volt, amikor lezsűrizték az első képeit. A háromezer forintért eladott képeit harmincezerre értékelte a szakmai zsűri. Három saját „vizuális” találmánnyal rendelkezik. Sarokképet is fest, és háromdimenziós földképet. Első házasságából született két gyermeke. Évek óta nem láthatja őket. Jelenlegi párjának – aki nem is oly rég még a „testéből élt” - két gyermekét pedig állami gondozásba vették. Szereti asszonyát. Őszintén. Azért dolgozik, hogy az ne álljon ki újra. Néhány éve – állítólag – így is van.

Csöng a telefon. „Gyere már ki!” „Ó, te átok! Apró kell?” „Nem.” Megáll bennem az ütő. Ilyen még nem volt. „Baj van?” „Beszélni akarunk veled.” Úristen, ez embert ölt. Kimegyek. Felesége az ágyra kuporodva, ő fel s alá járkál, a füst úgy ömlik a szájából, hogy a cigarettát sem látni. Az asszony szólal meg. „terhes vagyok. Na, most mit csináljunk?” Átfut bennem a könnyebbség, hogy mégsem ölt embert. Aztán visszatér a gyomorremegés. Erre most mit mondjak? Az asszonynak már van két gyermeke. Egyik súlyosan, a másik enyhén fogyatékos. A testét már annyian látogatták, hogy nincs olyan fertőzés a nagy orvosi enciklopédiában, amit már ne hordott volna ki lábon. Főleg a nőgyógyászati fejezetet merítette már ki többször is. Ha elmismásolom a kérdést, azonnal rámpirítanak. Akkor pedig durr bele!

„Most őszintén kérded? Te, aki már a fél világgal… a másik két gyerekkel is csak a gond van…, ide ebbe a nagy fene szegénységbe…” És csak dől belőlem a kétségbeesés, hogy „drága szentjeim az úrban ezt nagyon gondoljátok meg”. Csak épp levegőt vennék a litánia kétharmadánál, amikor a festő, mély dörmögős hangján csak annyit mond: „ De Zoli! Ez tőlem van…”

Olyan hirtelen fagy belém a szó, ahogy megindult. Szeretne gyereket. Tőle. Szeretné, ha hozzá is tartozna valaki. Minden nap. Valakinek megmutathassa, mit tud. Valaki büszke legyen rá.

A problémát nem én oldottam meg. Az égiek avagy a természet. Válasszon mindenki hite szerint a két lehetőség közül.

Jön a telefon, már mondanám, hogy „ megint apró” és ilyesmi, de a feleség zokogása megakaszt. „gyere gyorsan, szétvágták az arcát.” Hát a festő arcára eddig sem lehetett azt mondani, hogy szép, különösen amióta a fitness életmódnak nem tekinthető étkezése megfelezte a fogai számát, s a hiány épp elől türemkedik ki. A kisfejsze azonban megtette az utolsó simításokat és így már nem csak ránccal barázdált arcot mondhat magáénak. A történet egyszerű. A felesége prosti volt. Régóta. Meg is látszik rajta. Nem az, hogy prosti, hanem hogy régóta. Már nem annyira kelendő. Kellett a helye. Ennek ellenére még nem kellett volna a suhogó kisfejszéig eljutni, de a feleség amúgy olyan rendesen nyers szájú, szépen szerkesztett, magas ívű istenhozzádot mondhatott a helyéről őt elzavaró stricinek, amiben foglalt átokba egy nemzetség kihalna, nem csak a strici le és felmenői. No, meg juszt is visszaállt. A strici meg nem az árut törte össze, hanem  a kereskedőt. A férjet. A festőt. Aki védte feleségét. Aki védte a megélhetésüket.

A kisfejsze az orrától az álla aljáig átmetszette az arcát. A maradék fogát is kiműtötték. Ott a baleseti sebészet folyosóján kérdőn néztek rám.

„Vagy mentek, vagy maradtok. Ha mentek, akkor a veszélytől megszabadultok, de minden mást is elveszítettek.. Ha maradtok, újra megverhetnek, meg is ölhetnek, de van esély arra, hogy rendeződik. Vagy ti rendezitek. Az asszony befogja a száját és csak annyira nyitja ki, hogy megkérdezi a megfelelő helyen, akkor hova álljak.”

Akkorára nyílt a szemük, hogy kilométerekre világított a fehérje.

„Te mondod, épp te, hogy dolgozzon nekik?”

„Én csak elmondtam, hogy mi közül választhatsz. Amit döntesz, azt én elfogadom. Ha tudok benne segíteni, akkor megteszem. De se magunknak, se a másiknak ne hazudjuk azt, hogy ez a megoldás nem létezik, hogy ilyen nincs. Mert akkor minden hazugságra épül, akkor a mi közös dolgunk is hazugság.”

Nem a végső megoldás az érdekes ebben a kis történetben, hanem a festő és feleségének kapcsolata. Úgy mesélik, hogy „üzletben” ismerték meg egymást, aztán egymás mellett maradtak. Az én verzióm szerint megfelelő emberek megfelelő pillanatban az asszony mellé rendelték a festőt, mert minden lánynak az út széléről lenni kell „kanijának”, aki védi tartja, eltartja, akivel tárgyalni lehet az áruról.

A festő megoldotta. Nem engedte ki az utcára párját soha többet. Egyedül vitte tovább a terhet. Egyre kevesebbet festett. Mindent vállalt, ami pénzt hozhat. Minden munkát. Ha kifizették, ha nem, ment. csak a feleségének ne kelljen újra utcára állnia.

Nem akar elkerülni a szegénytelepről. Nem szívesen lépi át ma sem határát, mert gyűlöli azt az érzést, azt a tompuló fényt a mások szemében, ami annak szól, hogy cigány. Olyan furcsán, félve jár, fejét lehajtva a kinti világban. A sors, avagy a valóság fintora, hogy a telepet egy vasúti aluljárón keresztül lehet megközelíteni, s mivel annak idején huszárkaszárnya volt, még kerítés is körülveszi. A gyerekek rajzaikról sohasem hagyják ki a falat, és inkább védelemnek tekintik és nem kirekesztő építménynek.

S mi lesz vele, ha a szerencse messze viszi? Hát… Főváros, kiállítás egy országos roma szervezet segítségével. Kölcsönpénzből ugrás a vonatra, a hóna alatt a képekkel. Ahogy a Nyugati peronjára lelépett, azonnal három rendőr teperte le a földre, amikor a belső zsebe felé nyúlt, már ütötték. Pedig csak a festő igazolványát akarta elővenni.  Itt egy kis vakvágány: személyigazolványa, TB kártyája, adóigazolványa nincs. Vagy, ha van isten tudja hol. De a festő igazolványát mindig a zsebében hordja. Szóval leteperték, kezét kicsavarták és azt ordították a fülébe, hogy hol lopta a képeket. A szavának, „én festettem”, nem hittek. Végül a kis papír a festőségéről, az mentette meg. A bocsánatkérés helyett csak annyit mondott a rendőr, „ilyet én is tudok festeni.”  Más. Újabb kiállítás egy megyeszékhelyen. Esélyegyenlőségi konferencia azon az egyetemen, ahol oktattam. Pakoljuk a kiállítást a hallgatóimmal. A rektortól a takarítóig mindenki csodájára jár. A portás is. A megnyitóra megérkezem a festővel. Ugyanez a portás mindkettőnket megállít. Pedig a festőn gyönyörű kölcsön öltöny és egy új fehér ing. Pedig a festő fényképe néhány méterre ott világít a kiállítás bejáratánál. Pedig oktatóként sohasem volt velem gondja. Még évekig gyanakodva nézett rám.

Érdekes ez a telep, érdekesek a belső viszonyai. Bemenni félelmetes, ha bent vagy nem félsz. Nem tudom megmagyarázni, ez van. Nem féltem az autómat, hogy összetörik. „Korábban, ha rajta ültél, akkor is elloptam volna alólad. Még, ha két kézzel fogod, akkor is. De ma ne zárd be az ajtaját. Ne sérts meg bennünket. Tudják, hogy hozzám jöttél. Ez elég.”

Igen, itt. A festő képeit épp azon a kiállításon lopták el, amelyet a roma szervezett intézett neki a fővárosban. Félévi fővárosi kubikját épp a telepen vele együtt élő vállalkozó nem fizette ki. A kamatos kamattal épp a telepen élő – a közéletben is tisztséggel bíró – jóakarója teszi tönkre.

Sohase fog kilépni a falak közül. Soha nem hazudtam neki azt, hogy egyszer ki fog lépni. Soha nem hazudtam neki azt, hogy tudok segíteni a kilépésben.

 Ui: Egyszer hazudtam neki. Hogy a tüdőrák nem viszi el 51 évesen. Szégyen, milyen kevesen voltunk a temetésén.