Vágod? Vazzeg!

Alig hagytuk el a városhatárt jelző táblát, a besűrűsödött kocsisort minden körültekintés nélkül előzni kezdte a felstruccolt farú roncs. Ismerik ezt a fajta járművet: legalább húszéves, hajdani nagyvérű batár, óriási tankkal, és plusz tankkal, valamint - hogy bírja a csempészett üzemanyag súlyát - a hátsó lengéscsillapítókat egy kicsit megbuherálták, ezért üresen úgy emeli a fenekét, mint kívánós kendermagos, ha kakast lát. Nekem nem a kishatár-menti benzin és gázolaj biznisszel van gondom. Hónapok után tudtam meg, hogy kedves barátaim hetente egyszer azért olyan álmosan blattyognak munkába, mert hajnali fél kettőkor kellve már voltak tankolni a határon túl. Csakúgy maguknak, mert ezzel megspórolnak nyolc-tíz ezret hetente, és ez egy közalkalmazottnak mégis fontos. Én azokat az IQ zsenge „bizniszmeneket” gyűlölöm, akik nem mások, mint pitiáner gázolajszagú csempészek, ennek ellenére akkora arcot raknak a nyakukra, hogy az alig bírja.

Egyszóval, már társadalmi előítéletből nyomult fel bennem a gőz, amikor épp elém vágódott be a csotrogány, heves fékezésre késztetve engem. S még mögöttem vagy húsz autót. Megnyugodni azonban nem maradt időm. Tetű Jóska anyósülésén ült egy másik giliszta, aki egyszer csak lehúzta az ablakot és a verda hamutartójának tartalmát csak úgy kilibbentette az ellenszélbe. A hamutartó tartalma, maga az ember mondhatnám, mert típusjegyek ürültek a képembe, jobban mondva az autómra. Szotyola, rágógumi, csikk. Csak az egész egyben izzott. A rágógumi pedig édesdeden a motorháztetőmön próbált kihűlve megtapadni.

Ott követték el a taktikai fegyelmezetlenséget, hogy a következő város bevezető útján megálltak egy gyrosra. Én is. De nem enni.

Tetű Jóska még ki sem szállt, már ott tornyosultam az ajtaja előtt. Bár felmérhette volna a különbséget, üres tekintetét rám vetve, hetykén kipenderedett elém. Méreteiről annyit, ha a vitában elragadott volna a hév és arra vetemedem, hogy lefejeljem, bizonyosan belereccsen a derekamba, olyan mélyre kellett volna hajolnom. De én inkább megpróbáltam a lehetetlent:

- Kedves uram! Az elmúlt hét és fél percben kétszer követte el a közúti veszélyeztetés vétségét, és ami fájó, hogy ellenem. Nincs valami közlendője ezzel kapcsolatban?

A kétely egy kicsit görcsbe rántotta az arcát, majd annyit mondott.

- Mi f...t kensz itt, öreg?

Lehet, hogy nem a koromra utalt megszólításával, mégis fényt gyújtott agyamban. Ez már egy másik világ, itt beszélni is másképp kell. Úgyhogy...

-Na idefigyelj, kicsi csíra! Örülj, hogy nem tépem le az arcodat, mert majdnem belevírítottál a kocsimba! Vágod? Vazeg!

Tetű Jóska, született Kicsi Csíra, erre a mondatra kinyílt, mint a hibásan bekötött gázpalack. Kedélyesen vállon akart veregetni, de odáig nem ért fel és sárga fogakkal díszített mosollyal annyit mondott barátságos búcsúként:

-Oké öreg! Ne parázz!

És elindult gyrost enni. Pontosítok: betolni az orcájába. Mert minden rendben van. Mert már értjük egymást. Mert ugyanazt a nyelvet beszéljük.

De az az igazság, hogy nem értjük egymást és nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Még akkor sem, ha állítólag ugyanaz az anyanyelvünk. És valamiért ez minden nyelvvel ugyanúgy van. Ennek illusztrálására bemutatok egy olyat, amelyet a világ minden pontján beszélik, és szinte szó szerint ugyanúgy értik. Ez a közlekedés. Ha hiszik, ha nem ez is egy nyelv, a kommunikáció jelekbe öntve.

Az alapszókincsből KRESZ-vizsga címén mindannyian nyelvvizsgát teszünk, de valójában beszélni akkor tanulunk meg, amikor kimegyünk a forgalomba. Ez a nyelv annyira pontos, hogy elvileg csak természeti katasztrófa esetén történhetne probléma, mert minden szituációt végiggondolt a megalkotója és csak az úgynevezett tisztázatlan közlekedési helyzeteknél hagyatkozik az udvariasságunkra, belátásunkra. Ha mindenki betartaná tehát, ha mindenki úgy használná ezt a nyelvet, ahogy kellene, akkor nem lenne konfliktus. De itt jön a nyelv első problémája: hiába ott van előttünk a legelemibb szó: STOP, azaz itt és itt meg kell állnunk, de mi van, ha mi nem akarjuk azt érteni rajta, amit érteni kellene! És nem állunk meg. Más meg úgy gondolja éppen akkor, éppen ott, hogy nekünk a STOP, az stop. Puff, csatt.

Egyszóval egy ilyen egyszerű nyelven is csak dadogva beszélünk. Az „elsőbbségadás kötelező” kifejezés értelmezésében naponta lehetünk csattanós viták szemtanúi. De ha már a stopot sem értjük, akkor egy ilyen kétértelmű szónál miért csodálkozom?

Vannak szavak, amelyet kötelező lenne kimondani, ugyanakkor általában elfelejtjük. Ez az „index”. Ezzel közölnénk az utánunk jövőnek, szemből érkezőnek, hogy mi most hova tovább. De nem értem, miért gondolja bárki, hogy a többi autós a fejébe lát, és anélkül tudja az akaratát, hogy azt a fránya villogót jó irányba kapcsolná a piciny kezével. Attól megy fel a pumpám, hogy általában nem azért használják az indexet, mert jelezni akarnak vele, mert közölni akarnak velem valamit, hanem mert kötelező. Ezért a kanyarodásnál először satufék, kit érdekel, hogy mögöttük egy kocsisor csúszik össze és csak utána index, mert azt mondták, hogy kell. Kell, persze, kell, drága analfabéták, azért hogy mások megértsék, mit akartok. A nyelvet nem csak használni kell, hanem tudatosan kell használni. Valóban, beszélni mindenki tud, de attól még nem biztos, hogy megértik. Úgyhogy ha a satuféknél a popsidba perecelek, vagy megpróbállak kikerülni balról, de te épp fordulni akarsz, akkor csak magadra vess! Szó szerint nem szóltál időben!

A nyelv úgynevezett direkt eszközeinél tehát mi, drágalátos emberek hajlamosak vagyunk arra, hogy még azokat a szavakat is saját kényünk és kedvünk szerint használjuk, aminek egyértelműnek kellene lennie, másrészről csak beszélünk bele a vakvilágba, és elfelejtjük, hogy nem ártana a többi szerencsétlennek értenie is azt, azaz a beszéd helyett jó volna közölni valamit. Az az autós, aki az indexet csak azért használja, mert kell, az éjszaka, a sivatag kellős közepén is bőszen villogtat, ahol a madár se jár.

No, arról már ne is beszéljünk, amikor mondjuk olyan jelekből is értenünk kellene, amely nincs benne a szókincsünkben.

Zebra. A belső sávban haladok és szeretném elengedni az átigyekvőket. Ekkor érkezik menetrendszeri pontossággal a külső sávban egy autós bunkó és megelőz. A zebrán. Szerencse, hogy a gyalogosokat ma már felszereli a természet megfelelő érzékelőkkel, vagy lehet, hogy műholdas nyomkövetővel (dzsípíesszel), így bőszen sasolnak. Az udvarias vezetők kegye ellenére számítanak az autós bunkó érkezésére. De, mi van akkor, ha egyszer nem működik a gyalogos hatodik érzéke? Ha az én üzenetemet – lassítottam, megálltam, még a kezemmel is intettem – csak a gyalogos érti, de a száguldó barom nem. S úgy tarol a zebrán, mint Havlacsek Béla két sör után a bivalyröcsögei tekepályán. Egy életen keresztül átkoznám magam, hogy jó szándékom, odafigyelésem, udvariasságom okozta valakinek a rokkantságát, - uram bocsá - a halálát. Ugyanez a helyzet, ha a külső sávban vagyok udvarias a gyalogosokhoz, akkor a belső sávban érkezik az állat és mondjuk a piacról pakkokkal felcuccolt mamókákat indítja rövid, de tragikus röppályára. Mintha a KRESZ könyv „zebrán előzni tilos” fejezete elkerülte volna a figyelmét, vagy abban a tévedésben él, hogy én, az udvariaskodó nem egy gyalogosnak akarok segíteni, hanem lerobbantam, épp a zebra előtt. Ha rosszul értelmezi azokat a jeleket, amit látni kellene. Ha egyáltalán figyel rá!

S ha nézi, de még nem látott olyat? Lehúzódtam az előzni kívánó autó elől, jeleztem egy apró indexpislantással, hogy mehetsz! Rém ritka bamba arc meredt rám a visszapillantóban. Sőt, mellém ért, még át is kiáltott, „mit villuxolsz te barom, köcsög, - itt még jön az ősi mesterséget folytató édesanyám említése, és hogy - tanulj meg vezetni!” Nem válaszolhattam azt, hogy „bocs, Ön kedves uram nem értette az én kommunikációs jeleimet.”

Istenem, ha egy ilyen néhány szavas-fogalmas-mondatos, nyelvvel nem értjük meg egymást, hogyan birkózunk meg egy többezressel? Ott, ahol érzéseinkből, tudásunkból, ösztöneinkből és tudatalattinkból álló katyvaszból próbálunk  gondolatokat kicsikarni és szavakba önteni. De higgyék el, nem tudjuk pontosan szavakba önteni. És most képzeljék el, hogy ezeket a nem pontosan szavakba öntött gondolatokat érzéseket a másik ember sem biztos, hogy jól érti. Úgy biztos nem, ahogy mi gondoltuk. Majd a maga számára rosszul lefordított – amúgy is pontatlan kimondott gondolatainkból – kigyúrja a saját gondolatait. S mivel ő is csak gyarló ember, a saját gondolatait maga sem tudja pontosan szavakba önteni, mégis megteszi. És mi már lassan nem is értjük, hogy mire válaszolt.

Pedig egyetlen eszközünk van arra, hogy a másik ember gondjait meghallgassuk, megértsük, megértsük azt a rendet, ami az ő fejében van. Ez az eszköz a nyelv. A kommunikáció nyelve annak minden sallangjával, velejárójával. Csak akkor értjük meg a másikat, ha közös nyelvet alakítunk ki. Nem átvesszük az övét, nem ráerőszakoljuk a miénket, ha közös nyelvet beszélünk. Ha mind a ketten – közel – ugyanazt értjük szavainkon. Mert akkor már elkezdhetünk beszélni. S tudni fogunk egymással beszélni.

Még az olyan speciális igényű autósokkal is, akiket arról lehet megismerni, hogy remeg a szélvédőjük és csak annyi hallatszik ki az autójukból, hogy „tuc, tuc, tuc, tuc, tuc…”. Sőt! A mélynövésű IQ-negatívokkal is hosszan beszélni fogunk, akiknek csak a baseball sapkája látszik ki az ablakon és férfiasságuk hiányzó centimétereit pótolják az autó köbcentijével. Már, ha szóba állnak velünk.

Levél Nagyinak

Cipész és a lyukas cipő, tanár és a neveletlen fia… Miért ezek a kaptás hasonlatok jutnak eszembe? Már ekkora a kétségbeesés? Már ennyire kifogytak az egyéni ötletek? Igen. Az utolsót is kijátszottam. Megírtam a levelet Nagyinak! Mert én, a családsegítő, a szociális szakma kétségbeesett közharcosa, az idősgondozásról állítólag valamit tudó, másoknak fantasztikusan jó tanácsokkal szolgáló, kudarcot vallottam a saját nagymamámmal. Cipész és a lyukas cipő, tanár és a neveletlen kicsi fia…

Az alaptörténet teljesen átlagos. Létezik egy kisfalucska valahol Magyarországon egy folyó kanyarulatában, ott éli magányos életét egy nyolcvanas éveiben járó nagymama egyedül. Fia száz kilométerre, unokája másik nyolcvanra. Aztán egy hirtelen betegség…

Azóta egy fedél alatt lakunk mindannyian. A szülők küzdenek a maguk idősödési problémáival, régi és új betegségeivel, magam rohanom a reggel nyolctól este tízig életemet. Ő pedig…

Ül a teraszon. Sétál az udvaron. Lemegy a kertbe, megsimogatja a szárazon kókadó kukorica leveleit. Elnézi a pirosodó meggyet, a duzzadó barackokat. Kisétál a kapuig… és néz, néz messze, hátha meglátja annak a folyó kanyarulatban megbúvó kis falucska templomtornyát.

Pedig nincs is a templomnak tornya. Pedig nyolcvan kilométerre van. De hátha jön egy ismerős, vagy egy autó, aki oda visszaviszi. Valahonnan kitépetett egy mélybe futó, szálas gyökér. Az ő életének gyökere.

„Tudom fiam, jó helyem van itt. Csodálatos a szobám. Mindennap láthatlak benneteket. Mindenem megvan. Láthatom a dédunokáimat. De…”

Mintha minden pillanatban egy sohasem múló idegesség bujkálna benne. Egy megszüntethetetlen értetlenség. A tízpercenként felejtő elmével.

És pakol. Naponta többször. Ruháit egymásba gyűri, összeköti és állandóan kész útra. Hisz bármikor jöhet egy autó, amely hazaviszi. Már nem merek a kapu előtt, vagy az udvaron megállni, hisz már hordja is ki a kis pakkokat.

Rengeteg mosoly, simogató kezek az arcán, egy kis hátvakarás. Pillanatnyi boldogság gyúl arcán, megbékélés. Aztán minden kezdődik előröl. Már alig hall, szájról sem olvassa a szavakat, ezért jön még több mosoly, simogató kezek az arcán, egy kis hátvakarás.

Régi szép történetei elfogytak, ha mesél már csak a menni, menni, a mikor, a mikor lobban fel. És a tízpercenként felejtő elme. És ezredjére mondjuk el neki: Mama, maga, 83 éves és nem százhárom. Megérti, bólint. Aztán újra pakol, újra készül, újra lesi az utcán elsuhanó autókat, az arra járó idegeneket.

Megírtam hát levelemet Nagyinak. Számítógéppel, jó nagy betűkkel.

„Drága Nagyi!

Ezt a levelet azért írom, mert mostanában egyre több dolgot tetszik elfelejteni. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen Nagyi már 83 éves, mert 1919-ben tetszett születni és most 2002-őt írunk.

Anya, apa és én is nagyon örülünk annak, hogy itt tetszik velünk élni Kutakfürdőn, mert így gondját viselhetjük Nagyinak. Amikor Borostótfalváról hozzánk tetszett költözni, akkor Nagyi olyan beteg volt, hogy arra sem tetszett emlékezni, hogyan jöttünk el. Utána egy szerencsétlen megbotlás után eltört a Nagyi combcsontja, de megműtötték és összeforrt. Mára csak egy apró kis dudor érezhető a csípője tájékán belőle.

Ezt a házat azért vettük, hogy együtt élhessen a család. Külön szobája van Nagyinak a földszinten, abban van az összes ruhája és személyes dolgai, a másik szobában Nagyi fia, az én édesapám lakik édesanyámmal, az emeleten pedig én lakom. Így mindenkinek megadatott az önálló élet. A ház körül nincs sok munka, hiszen a kertet apa és anya megműveli, de Nagyi a kora miatt úgy sem bírná. De lehet segíteni egy kis szamóca-pucolásban, dió-bontásban. Szépek a kert virágai, az udvari bokrok és az erdő fái. Jól esik sétálgatni ebben a jó levegőben. Nagyinak jó itt, mert tudunk róla gondoskodni, s ha beteg lenne, itt öt perc alatt itt az orvos. Ezért ne tessék azon gondolkodni, hogyan kellene hazautazni Borostótfalvára. Ott Nagyi egyedül, ilyen öregen már nem lenne képes élni, és nekünk is nagyon rossz lenne, mert csak aggódnánk. Kutakfürdőn pedig itt vagyunk mi, a fia, a menye és én az unokája, valamint a dédunokái. Sokkal gyakrabban láthat bennünket, mintha tőlünk nagyon-nagyon messze van.

Azt szeretnénk, ha Nagyi nem pakolgatná, kötözgetné össze ruháit minden nap, mintha indulna valahova. Csak összegyűrődnek. Azt szeretnénk, ha így együtt maradna a család.

Zoli, az unokája”

Kezébe vette a levelet. Remegő ujjaival messze eltartva szemétől, szépen – de még milyen szépen – hangosan olvasni kezdte. Olvasta, és észre sem vette, hogy azokra a mindennapi felejtéseire válaszul csempésztem bele a sorokat. Hogy ha újra nem tudja éppen melyik városban van rámutathassak a megfelelő sorra. Hogy újra felolvassa, újra eszébe juthasson. Ha megint százévesnek mondja magát, ha megint nem érti, miért fáj a csípője és mi az a dudor a combcsontján, ha újra ápolónőnek és ápolónak, vagy a szomszéd faluban élőnek gondolja saját gyermekét és feleségét, ha újra pakolni, készülni akar.

Kezébe vette a levelet. Remegő ujjaival messze eltartva szemétől, szépen – de még milyen szépen – hangosan olvasni kezdte. Utolsó sorainál drága hangja elvékonyodott, könnyei befutották fáradt szemét. Mit ne mondjak, nem csak az övét. S mintha a meszes ereket egy csapásra feloldotta volna a sós könnyek árja, mindent megértett. Mellemre hajtotta fejét, kicsi varkocsba fogott hófehér hajából valami mennyei tisztaság illata áradt. „Köszönöm unokám, köszönöm…”

Este, munka után csendesen lopóztam fel az emeletre vezető lépcsőn. A vaksi sötétben már messzire virított a fehér papír. A dolgozó asztali lámpám fényében  betűztem a remegő kezek rótta, de még mindig gyöngysoros betűket: „Ha lenne pénzem, hazamennék!”

Mit csináljak?

Újabb levélre már nincsen erőm.

Cipész és a lyukas cipő, tanár és a neveletlen fia…

És akkor vett egy pisztolyt

Kibírhatatlan volt. Fenyegetőző. Folyamatosan részeg. Elviselhetetlen. Állandósultak a veszekedések. A felesége összeroppant, megutálta. Már nem engedte be az ágyába, már megtagadta a testi kapcsolatot. Gyermekei rettegtek tőle. Ő pedig vett egy pisztolyt. Nem veszélyeset, csak riasztót, amely azonban az emberi fej lágy részeihez nyomva, vagy közvetlen közelről akár halált okozó sérülést is ejthet. A konyhában lövöldözött befőttes üvegek kupakjára. Aztán egy estén a felesége halántékához szorította, hogy szeretkezzen vele.

Ímhol egy lélekemelő pillanat, midőn a szomszéd lakásban kétségbeesve a család nagyobbik része – anyu, nagylány és a fiú-, apu a saját lakásban, a konyhában merengve, kezében a fegyvernek látszó, s ki tudja minek minősülő és mikor elsülő tárgy. Feladat: megismerni Feri történetét. Megismétlem: megismerni Feri történetét. Nem nekiesni, hogy „szégyellje magát!”, „apa az ilyen?”, meg hogy „nem gondolja, kérem”, bár ezeket a mondatokhoz bátorság is kell, tudván mit forgat az apa a kezében. Mert, hogy mit forgat a fejében, azt első látásra senki se  tudja megállapítani. Nem ajánlatos a nagy lelki pakolás sem, a nagy szenvedős, együtt érzős, nagyon segíteni akarós hozzáállás,, ahol a csónakos – általában önön életének mély gondjait feldolgozni vágyva – a más bajában éli ki magát. Szóval egy profi  ilyenkor mit csinál? Nem tudom. Érdekli Feri története. Hogy mit kérdez először? Jó kérdés. Igen, kell egy jó kérdés.

- Ferenc, mi a baj?

Hát, lehet, hogy nem ez a legjobb kérdés, de nekem általában semmi nem jut először eszembe. Erre mit válaszolhatna a szerencsétlen, kétségbeesett ember.

- Semmi.

Ajánlatos ebben a pillanatban sokatmondóan felhúzni a szemöldököt, felölteni egy – „no, nem most jöttem le a falvédőről!” – arcalakzatot és csendben várni. Vagy nem csinálni bohócot magunkból és csendben várni. Mert előbb, utóbb jön a menekülő válasz.

- Úgyis tudja!

Ehhez általában társul egy fejbólintás vagy egy intés a szomszéd szoba, szomszéd lakás vagy egy távoli ház felé, ahol a feleség, az anyós vagy éppen az a családtag található, akivel beszélgető partnerünknek gondja van, aki már úgyis elpanaszolta nekünk a gondok összefüggéstelen sorát, természetesen pontosan meghatározva, hogy ki a hibás. Esetünkben természetesen Feri, aki a szomszéd lakás felé bólintott. Ez a menekülő „úgyis tudja”, avagy a „feleségem, anyósom már úgyis telebeszélte a fejét”, „nekem úgyse hisz senki” mondatoknál jön el a mi időnk és a mi mondatunk.

- Én a maga történetére vagyok kíváncsi.

Annak ellenére, hogy ez egy régóta kimondani akart, előre kitervelt mondat, mégis őszinte. Valóban kíváncsi vagyok a történetére. Az övére. Ahogy ő mondja el. Ahogy el akarja mondani. Mert el akarja mondani. Higgyünk benne. Higgyünk neki. Csak így tudja elhinni, hogy kíváncsiak vagyunk rá. Hogy rá vagyunk kíváncsiak. Az ő történetére. Mert a Feriknek elege van már abból, hogy mások közlik vele, hogy mi is történt. Aztán magyarázkodhat. Szimplán, ahogy ő gondolja – kerekíti, éli, másítja, szépíti, hazudja magának -, úgy még nem mondta el. Hagyjuk, ne kérdezzünk.

- Higgye el, én szeretem őket…

Csend! Itt eszébe ne jusson senkinek beleszólni, hogy „ha szereti, akkor miért bántja”, meg „miért iszik”… Csend! Hagyják beszélni…

- Nem akarnék én semmi rosszat nekik…

Pszt! Hagyják! Az első szakasz a passzív hallgatás ideje. Nem baj, hogy össze-vissza beszél, nincs logika, időrend mondandójában…

Csak hallgattam Ferencet. Bár egyidősek voltunk, következetesen magáztam, „Ferenceztem”, „hallgatom Ferenc”, „csak bátran Ferenc”. Nem volt helye a kölcsönös tegezős mutyizásnak, hogy mi férfiak legalább értsük meg egymást, a csendőr-pertunak, ahol azzal, hogy letegezem, de az ő magázást megkövetelem, én alázom meg leginkább. Beszélgettünk.

Jobban mondva, ő beszélt.

Előrehajoltam, kezeimet magam előtt szabadon pihentetve az asztalra könyököltem. Ő kitette a fegyvert az asztalra. Volt némi egyenlőtlenség a felszereltségünkben.

Semmit nem értettem, csak a keserűsége ömlött rám. Csak a szavak cikázta bennem:  „kisebbrendűség”, „megalázás”, nincs szükség rám”, „ki a példakép”, „meddig férfi egy férj”.

Közel egy órát beszélt, jómagam csak annyit szóltam, amivel egy pillanatra tovább gördítettem a megakadt panaszfolyamot. Aztán csend. Mintha az utolsó rossz levegőt is kifújta volna magából.

- Ferenc! Segítsen nekem! Hogy is mondta… - s tételről, tételre menve, még egyszer elmondattam vele az egész történetet. Az ő szavaival, de már az én segítségemmel, s azokra a halvány érzésekre rá-rápillantva, amely először eszembe ötlött. Ferenc beszélt, már várta a következő kérdést, de kezdett fáradni, ürülni. Már másodjára mondta el történetét…

A kicsiny városban nem egy ismert ember, de a hétköznapokban elismert figura. Egy munkahelyen letöltött huszonhárom év, a néptánc-mozgalom vezéralakja, példás családapa, szerető férj. Aztán jöttek a felesek, mondhatni minden ok nélkül. Egyszerűen a társaság kedvéért. Mert jó a hangulat. Csöndes függőség alakult ki. Lassan mételyezni kezdett mindent. A munkavégzést, a táncot, a családot. Már a munkahelyén is szóltak, hogy „öreg, vigyázz”! De mivel régi bútordarab volt, nem nagyon piszkálták. Kiöregedett a táncból, s mivel már józan ritkán volt, nem hívták haknizni sem. Felesége folyamatosan elhidegült tőle, majomszeretettel babusgatott gyermekei egyre távolodtak. Aztán a krízis. A lakáson felhalmozódott közüzemi tartozások miatt – döbbenetesen tipikus eset – kihasználta az elbocsátások egyik hullámát és a végkielégítés reményében felmondatott magának. A megkapott összegből elrendezte tartozását, a maradékot pedig csendesen kezdte felélni. Otthon volt egész nap, míg a család iskolába illetve a munkahelyére ment. Sütött, főzött, várta őket, de aztán csak leugrott a lakótelepi bérház egyik garázsában kialakított „hörpintőbe” „stressz-oldásra” és „politikai vitakörre”. Mire a család hazaért már részeg volt. És arrogáns. Kibírhatatlan. Fenyegetőző. Folyamatosan részeg. Elviselhetetlen. Állandósultak a veszekedések. A felesége összeroppant, megutálta. Már nem engedte be az ágyába, már megtagadta magát tőlet. Gyermekei rettegtek tőle. A többit már írtam, vett egy pisztolyt. A konyhában lövöldözött befőttes üvegek kupakjára. Aztán egy estén a felesége halántékához szorította, hogy szeretkezzen vele.

Ez a szikár váz, Ferenc nélkül. Érdemes megrajzolni portréját. Nem csak leírni, skatulyákba beszorítani, mert az így hangozna: arrogáns, összeférhetetlen, céltalan, munkanélküli, alkoholista… Rajzoljunk. Szavakkal, mintha szénnel skiccelnénk, az árnyalatokat csak úgy újjal maszatoljuk el! Ki is ez a középkorára is arányosan csenevésznek maradt férfi? Mit jelentett számára a tánc, a munkahely?

Mindent. Önmagát. Tartását. Személyiségét. Védő burkát. Álcáját. Külön világát. Nem valós világát. Amely nem tartott örökké…

Amikor Ferenc panaszáradatát hallgattam, az elsők között ötlött fel bennem a kisebbrendűség kételye, leginkább a „férfiasság” terén. A táncos múltja gyerekkora óta természetessé tette számára a nő érintését, közelségét. De egy zárt világban élte ezt meg, felesége is táncos párja lett. A tánccal élte meg férfiasságát, bár alkata alapján ugyanúgy lehetett volna egy elesett emberke. De hát a színpad, a siker mindezt feledtette, magabiztossá tette mindenben. Munkában, otthon. Férfias szerepeket játszott. S mindezt egyszerre veszítette el. Sőt! Rátett egy lapáttal. Az alkoholból már nem erőt merített, hanem az egyetlen dolog volt, ami közösséget adott számára. S eltűnt a környezet adta magabiztosság, előbújt a kishitű férfi, aki a felesekkel tovább rontotta a „férfi” imázst, a „kívánatos” férfi arcát, amely párosult egy mindenek feletti bizonyítási vággyal, ezzel belekergette magát az újabb és újabb kudarcokba. Igen, a mindennapossá vált sikerek, amit a tánc, a munka adott, szintén egy pillanat alatt eltűntek. No, ezt is elég lett volna feldolgozni, nem hogy az előidézett kudarcok sorát. Mert kudarcot vallott, mint apa is. Leginkább önmaga előtt. Hisz a gyermekei elfordultak a tánctól, elfordultak tőle. Ő ajnározva, majd durván is könyörögte, követelte a megértést, de csak taszította, lökte magától még messzebb és messzebb a családot. Akik félve és szeretettel hol hitték szavát, hol menekültek előle. S aztán vett egy pisztolyt. No, vajon minek? Hogy végezzen magával? Hogy bántson másokat? Hogy a férfiasságát pótolja? Hogy a feleség halántékához tartsa, s szeszpárás bőrével, ecetszagú leheletével azt lihegje a fülébe, hogy „akarom”?

A feleség a második alkalomnál átmenekült a szomszédba gyerekeivel. A fürdőszobába könyörögte ki magát, zuhanyzásra hivatkozva. A halálfélelem remegésével, a megalázottság könnyeivel rángatta ki gyerekeit az ágyból, úgy ahogy voltak kézen fogva az ajtóhoz botorkáltak az éjszakai sötétben, szerencsére nem volt kulcsra zárva az ajtó. S csak nyomták, nyomták zokogva a második szomszéd csengőjét.

Ferenc beszélt, beszélt. Kezében a fegyverrel játszadozva. Elmondta történetét, ahogy feltört belőle. Elmondta, ahogy rendbe szedtem. Hallottam a hangján, fárad. Teljesen kiürült. Letette az asztalra a fegyvert. Elém tolta. A hátamon ekkor ért le egy liter víz a nadrágom pereméig ezer csepp formájában. Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna, pedig a rémület vibrálva ekkor próbált csendesedni bennem:

- Ferenc! Mit akar?

-          Hogy a gyerekek…

-          Nagy munka lesz… Nem holnaptól, ugye tudja!

-          És az asszony?

-          Nehezebb dió… Maga szerint?

-          Már gyűlöl… Van valakije…

-          Most mi legyen?

-          Hogy, hogy most?

-          Ma éjjel…

Megtört, de tisztuló szemeit rám vetette.

-          Elmegyek anyámhoz…

Szerintem azzal áltatta magát, hogy képes lesz mindent visszafordítani. Nem áltathattam, hogy sikerülni fog, nem beszéhettem le róla, mert ő döntött így.  Elkísértem a pszichiátria addiktológiai osztályára. A pszichiáterrel folytatott beszélgetés után az egyik percben még vállalta, hogy marad a gyógykezelésre, a másikban már arrogánsan jelezte, hogy nem kényszeríthetjük rá. A felesége beadta a válópert. Ferenc  a lakást a gyerekekre íratta, így nem kellett gyermektartást fizetnie, elköltözött, újra munkába állt. Amikor tartalék pénze és édesanyja türelme is elfogyott, jelentkezett egy átmeneti szállásra. Próbált talpra állni. Újra inni kezdett. Éjszakás műszakot vállalt, amikor befejezte berúgott, majd estére kialudta magát. A karácsonyi ünnepek egyik éjszakáján alaposan lerészegedett és a hajnali órákban rá akarta törni a feleségére az ajtót. Itt ellentmondóak az információk. Állítólag a felesége új barátja egyszerűen letakarította a kilencedik emeletről, ami nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket okozott. Mások szerint az asszony csak közölte vele, hogy új kapcsolata van, amitől Ferenc olyan dührohamot kapott, hogy a lépcsőházban törni-zúzni kezdett, ám az egyik lakó ezt nem tűrte, és ő tette vele ugyanazt.

Ferenc rendkívül megalázva tért haza. Szilveszterre és január első hetére bevonult a gyógykezelésre. Amikor meglátogattam, még kiegyensúlyozottnak tűnt. Amikor hazatért már feszültnek.

Már a harmadik otthon töltött napján részeg volt. A negyediken éjjel kaptam a hívást, hogy a feleségének bejelentette, öngyilkos lesz. Felhívtam a mobiltelefonján. Kicsörgött, nem vette fel. A portás megnézte, bedörömbölt hozzá. A lámpa égett, a kulcs a zárban belülről.

Rátörtük az ajtót. Még voltak életfunkciói. A mentősök harminc percig nem tudták szétfeszíteni a száját, hogy a gyomormosáshoz leengedjék a csövet. A szekrényében a „piacos palackos lőréből” másfél liter hiányzott, a kezelés után kötelezően szedendő gyógyszerből pedig egy üveggel. A szobája falán hatalmas kép. Kinagyítva egy táncos jelenet, ahol a hortobágyi csikóstánc közben éppen a levegőbe ugrik, miközben társa a lába alatt suhint el fokosával. A televízión egy kisebb fénykép. Rajta egy csodaszép szőke nő hajol merész dekoltázsú, testhez simuló ruhában az asztal fölé, hogy elfújja a születésnapi torta gyertyáit. Ferenc felesége volt a képen…

A nagy partraszállás

Azon a délutánon a gyenge lelkű olasz anyák gyermekeik szemét eltakarva menekültek a san benedettói tengerpartról. A botrány minden előzetes jel nélkül robbant ki, hiszen a kora tavaszi fuvallatban csupán két maradéktalanul elegáns, sötét öltönyös férfi bámult a messzeségbe, s állta a földközi-tenger sós szelét. Ám az egyik, Ferenc, vagy ahogy errefelé szólították Francesco egyszer csak felsóhajtott.

- Nem hagyhatom ki! – s már ki is lépett hollófekete, messze fénylő cipőjéből. Az eseményt teljesen felesleges lenne az utókor számára megörökíteni, rá akár egyetlen betűt is pazarolni, ha nem egy parókusról lenne szó, aki Rómában szerzett teológiai diplomát, aki ugyanott doktorált filozófiából, és ha nem én lettem volna az a másik sötét öltönyös férfi ott az olasz tavaszban. Szóval Francesco óvatosan kilépett cipőjéből, vigyázva hogy a part homokja nehogy belemenjen, fél lábon  egyensúlyozva megszabadult zoknijától, szépen ráterítette a cipőre, a másik végtagján lévő borítást ugyanígy távolította el, és az így keletkezett homokmentes szigetre ráhajtogatta zakóját, nyakkendőjét, ingét…

Halk sikoltás csillant fel tőlünk jobbra, igazi, amit meglepetés szül, amit csak bűbáj nők tudnak szájukon kiejteni, miközben kecses kezeiket rejtőn elé kapják. Az európai nagyvárosok konferenciájára – ahol az ifjúság jövőjét kutattuk bőszen – bennünket elkísérő ifjú kollegina akusztikus döbbenete ránk fókuszálta az egész part figyelmét. Egészségesen telt alkatú francia tolmácsunk pedig csak annyit bírt felháborodásában mondani: „Ilyen egy papot! Ilyen egy elnököt!” Ez utóbbival már társadalmi megbízatásomra és elmeállapotomra egyszerre utalt. Ugyanis én is vetkőzni kezdtem, majd a két habfehéren megóvott magyaros test, alsónadrágban elmerült az azúrkék tengerben. A többit már tudják: menekülő gyenge lelkű olasz anyák, botrány a san benedettói tengerparton. Az alsónadrágok pedig az üdülőváros díszes sétányának szemetesében végezték. Szóval, Ferenc-Francesco, az én csónakosom. Aki úgy sétált Róma utcáin, mint aki szülővárosát mutogatja, s amikor egykori iskolájába, a Georgikumba besurrantunk nézelődni, a portás néni is a nevén szólította. A latinos műveltség és a hely olyan olasz nyelvtudást adott szájára, amit kaján lelkével és paposan szépen zengő hangjával megfűszerezve jó volt hallgatni. Mint ahogy orgonajátékát is. Nem értettük mit üzletel a portás nénivel, de a kortalan asszonyka arca egyszer csak megenyhült és kedves-kelletlenül bólintott. Francesco intett, mi utána osontunk egy koromsötét helyiségbe. Bent úgy otthagyott bennünket, hogy hirtelen megfogtuk egymás kezét a félelemtől. A sötétségben látni nem, de érezni lehetett: valami hatalmas teremben vagyunk, egy óriási templomban. Hatalmas kattanás, ahogy csak egy főkapcsoló tud kattanni, és a teremre ráomlott az aranyban úszó oltár fénye, egy újabb kattanás… és felcsendült Bach Fúgája a templom orgonáján. Ateistára kopott lelkem megtelt áhítattal. Szerintem nem vettem perceken keresztül levegőt és egyetlen egyet sem nyeltem. Aztán Francesco szépen lekerekítette a dallamot, s mint aki jól végezte dolgát felállt, lekapcsolta a reflektorokat, a semmiből ott termett mellettünk: „Na, mehetünk!”

Még ekkor nem tudtam, hogy csónakos, s azt sem, hogy mi az, de hogy különleges ember, arról pillanatok alatt meggyőzött. Pap, de nem misszionárius, aki a hitet eszközként használja, hogy mások baján segítsen. Pap, de nem térítő, akinek csak az a lényeg, hogy tanulj meg hinni. Pap, de lényege a világ, annak minden élvezetével. Tegező viszonyban van az összes olasz borral, a „pásztákkal”, húsokkal és mindenféle földi jókkal, tudja, hogy mi, mivel rokon, mi táncol úgy az ember nyelvén, mint az összeszokott párosok. A legtisztább kellem hangján szól, ha hölgy van a társaságban, megcsodálja és értékeli, ami szép, amit gyönyörű ívekkel ékesített fel a természet. A filozófia doktoraként pedig a hit olyan rejtekeiről beszél, ahova földi halandó eljutni sem képes, nemhogy eltévedni benne. Olyan összefüggést talál az élet legapróbb eseményeiben, a vele szemben ülő ember lényegében, gondolatában, kétségében, akaratában, amire a vele beszélgető ember sohase csodálkozott még rá. Pedig az ő élete, lényege, gondolata, kétsége, akarata. S teszi ezt Francesco olyan visszafogottsággal, minden tolakodástól mentesen, hogy észre sem veszed, de már ismer téged, a te belső utadat járja, a te belső utaidat mutatja meg. Kérdez, meg akar ismerni, meg akar ismertetni magaddal.

És állandóan vicceket mesél. Néha disznó, nem, bocsánat, pikáns vicceket is. Vagy amelyikről eszedbe nem jutna, hogy egy pap mondja majd el neked. Mindezek után talán már érthető, miért beszéltem annyit Francesco-ról. Hogy valami bársonyosabb fényt adjon annak a ténynek, hogy egy vicc adja életem mottóját. Mondom másképp töri a beeső sugarakat az a tény , hogy tőle hallottam. Így szól:

Árvíz van a kis szabolcsi faluban. Már az egész települést ellepte az áradat, csak a templom domb emelkedik ki a hirtelen jött tengerből. A falu apraja-nagyja menekül, mentik kicsiny holmijukat, csak a pap áll rendíthetetlenül a templom lépcsőjén, s hiába szólingatják, hívogatják, ő csak áll, és néz, és marad. Már mindenki elment, s a víz csak emelkedik, emelkedik, már a templom lépcsőjét nyaldossa, amikor megérkezik egy csónakos ember. S bekiállt a papnak:

-Tisztelendő uram! Gyüjjék már! Hát elviszi a víz a templomot, meg magát is!

De a pap rendíthetetlen.

- Nem fiam! Nem megyek! Engem az úr megvéd!

Csónakos elmegy, a víz emelkedik, a pap már a templom tornyában a harangba kapaszkodva didereg, amikor megjelenik újra a csónakos.

-Tisztelendő uram! No, most már gyüjjék, mert elviszi a templomot a víz meg magát is!

De a pap csak azt mondja újfent:

- Nem fiam! Nem megyek! Engem az úr megvéd!

Csónakos el, víz fel, elmossa a templomot, a pap megfullad, felméne a mennyekbe. Ott, amikor az Úr színe elé engedék, azonnal a panasszal kezdi:

- Uram, egész életemben téged szolgáltalak, téged dicsőítettelek, s lám legnagyobb bajomban mégsem segítettél!

Erre az úr ráveti tekintetét és csak annyit monda:

- Kétszer küldtem csónakot…

… Van akit az égiek küldenek, van aki – mint például én földön járó – maga választja azt, hogy csónakos. Aki segít. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű vállalás. Szakma, hivatás, meg ilyesféle. Amit ismerni, érteni, tudni, tanulni, akarni, élni kell. Ebben segédlet ez a könyv. Útikalauz csónakosoknak.

Aki csak önmagán akar segíteni, az sem önző ember. Egyszerűen okos. Képessé akarja magát tenni arra, hogy ne csak megismerje és megélje élete szabályait, hanem változtatni is tudja, változtatni is akarja azokat. Aki ez utóbbira képes, az már túlélésre is képes. Egy csónakos sohasem fullad bele a saját életébe…

Előre leszögezem,…

 … hogy ebben a könyvben senki ne keressen mély tudományos alapokat, ez egy egyszerű, élményvezérelt karrierkönyv, „élettanácsadás”, vagy ahogy ma mondják „lájfkócsing”. Ez a könyv pontosan olyan, amilyen én vagyok. Egy pedagógus, aki bármit csinált életében nem tudta levetkőzni, hogy tanítani akar. De ezt úgy tette, mint egy bohóc, aki áhítozza, hogy figyeljenek rá. Aki csak a bohócot látja bennem, az szórakozik, aki mögé néz, az tanul.

Mielőtt azonban majd bárki idegen tollakkal való ékeskedéssel vádolna, naná, hogy ragadt rám egy két elv, gondolat bizonyos szakirodalmakból, míg matematika, majd filozófia, majd szociálpolitikus diplomát szerezve az újságírástól eljutottam az állami neveltek, veszélyeztetett gyermekek és családok, otthontalanok, válófélben lévők, munkanélküliek segítésén át eddig a pillanatig. Nem fogok szakirodalom jegyzéket készíteni a sztorijaim végére. Mintha mindig meg kéne említeni, hogy Euklidész a geometria atyja, ha két vonal egy papíron metszi egymást. Na, ne.

Szóval ezek sztorik, esetek, példák. Mindennek van valóság alapja, de nehogy nagyobb sértődés essen a kelleténél, no meg a valóság nem mindig elég izgalmas, ezért kicsit megváltoztattam a szereplőket, kisarkítottam az eseményeket.

De mitől lesz ez karrierkönyv? Útikalauz csónakosoknak? Annak szól, aki velem együtt hiszi, hogy az életet nem csak élni kell spontán, hanem ahhoz, hogy jól érezzük magunkat benne, meg kell tanulni élni, meg kell tanulni jól érezni magunkat benne. Meg kell tanulni szerepeinket, a nőt, a férfit, a társat, a gyermekit, a felnőttit, az öregedést, az anyaságot, az apaságot. Az emberséget.

Nem tudom megmondani, hogy mi a jó. De azt igen, hogy hol rontjuk el, hogy hol tévedünk, hogy hol értjük félre, hogy hol nem ismerjük jól fel, hogy hol látjuk rossz szemüvegen keresztül, hogy hol, mi befolyásol bennünket.

Nagyon sok „típust”, emberformát, életformát, életutat próbálok megrajzolni. A tipizálás segít abban, hogy aki elolvassa, az dönthet: én ilyen vagyok, vagy én miért nem vagyok ilyen, vagy miért nem akarok ilyen lenni.

Azért útikalauz, mert az tud vele élni, aki rászánja magát az útra, csónakba ül, és el akar valahova érni. Azért útikalauz csónakosoknak, mert vannak olyan élethelyzetek, amikor hívunk, várunk másik embert a csónakunkba, hogy jó útja felé segítsük.

Azért karrier könyv, élettanácsadás, mert hiszem, hogy nem csak a „kiválasztottaknak” lehet karrierje, hanem mindenkinek van! Ami csak az övé, amit elérhet. Tudatosan. De ha csak spontán éli az életét, akkor a jolly joker faktorra teszi fel az életét. Az pedig csak a „kiválasztottaknak” segít.

Ha valakit megbántok a kisarkított véleményemmel, sajnálom, nincs benne rosszindulat, és ez felment engem.

Na, szóval, olvasd el és kész. Nem bánod meg.